Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

A Csaitanja Maháprabhu és Rámánanda Ráj közötti beszélgetés tovább folytatódott, és kérlek benneteket, hogy a kérdések megválaszolásához ti is csatlakozzatok a válaszitokkal. Az eddig elhangzott kérdések nagyon pozitívak és vonzóak voltak, viszont a most következők…: „Mi a legnagyobb fájdalom?”

Krisna-prijá: Az Istentől való elszakítottság érzése. 

Lilávatár: A bhaktáktól való elválás. 

Szvámí Tírtha: Csak nem olvastad a Csaitanja-csaritamrtát? 

Lilávatár: Nem.

Szvámí Tírtha: Akkor bizonyára ott voltál ezen a beszélgetésen, mert a válasz valóban ez volt: „A bhaktáktól való elszakítottság a legnagyobb fájdalom”. Hiszen Krisnától valamiképpen mégiscsak el vagyunk szakítva, bár igen, ott honol a szívünk trónusán, de valahogy mégis van egyfajta elválás érzés Tőle. Viszont a bhaktákkal azért tudunk társulni, de ha megfosztanak az ő transzcendentális társaságuktól, az nagyon fájdalmas érzés. Ezért azt mondják, hogy könnyebb elviselni a börtönben való sínylődést, vagy a tűzben való megégést, mint a bhaktáktól való elválás fájdalmát. S természetesen mindig próbálnunk kell magasabb szintű bhaktákkal társulni, de ha erre nincs lehetőségünk, akkor társuljunk a velünk azonos szinten lévőkkel, s ha erre sincs esély, akkor társuljunk a neofita, azaz a kezdő szinten lévő bhaktákkal, és ha erre sincs lehetőség, akkor társuljunk a sásztrákkal, s akkor ez lesz a mi szádhu-szangánk. S ha nincs módunkban a szentírásokkal való társulás sem, akkor társuljunk az elménkkel, s akkor az lesz a mi szádhu-szangánk. 

Majd a következő kérdés így hangzott: „Ki tekinthető az igazán felszabadult személynek?” 

Paramánanda: Az, aki prédikál.

Szvámí Tírtha: Anélkül, hogy gyakorolná a dolgokat? Mindenesetre a válasz az volt, hogy, „Az tekinthető igazán felszabadult személynek, aki szereti Krisnát”, mivel ez bizonyítja, hogy az odaadás felülmúlja a felszabadulást. 

Még egy kérdés: „Melyik a legodaadóbb ének?” 

Válasz: A Haré Krisna!

Szvámí Tírtha: Valójában ez így igaz, a mahámantra, mert Rámánanda Ráj válasza az volt, hogy „A legfontosabb vallásos dal az, ami a Rádhá és Krisna közötti transzcendentális szerelem érzését írja le.” 

Ezekből a kérdésekből és válaszokból megérthetjük a valóban értékes dolgok helyes sorrendjét. Vajon mi, milyen sorrendiséget állítunk fel magunknak az életünkben illetve a lelki életünk során? Ha igazán híresek szeretnénk lenni, akkor legyünk híres bhakták. Ha igazán gazdagok szeretnénk lenni, akkor ápoljuk, dédelgessük az istenszeretet elveit a szívünkben. Ha szeretnénk a legkiválóbb énekessé válni, akkor a legfontosabb dalokat kell énekeljük. Nekünk ilyen ambíciónk, értékrendünk van, ezért kérlek kövessétek és gyakoroljátok ezeket.

Habár a nandafalvi bhakták, a hittestvéreim rendkívül tisztelettudóak, jól képzettek voltak, és természetesen nem akartak úgymond híressé válni, viszont egyszer lehetőségem adódott találkozni távoli bhaktákkal a világ másik végén. Gurudév időről-időre meglátogatta őket, s amikor én is eljutottam hozzájuk, akkor így érdeklődtek: „Hogy hívnak, honnan érkeztél?” S amikor megmondtam, hogy „Magyarországról jöttem és Gurudév a tanítómesterem”, akkor elhűlve így szóltak. “Ó, te egy magyar bhakta vagy, már sokat hallottunk rólatok.” Majd elkezdték sorolni a magyar bhakták neveit. Tizenötezer mérföldnyire éltek, sohasem láttuk őket, s mégis sorolni kezdték a neveket és a szolgálatainkat, amiket itthon végeztünk. Ebből megértettem, hogy ha mi Rádhá-Góvinda vagy Rádhá-Gópivallabha jelentéktelen, alázatos szolgái vagyunk, akkor világszerte ismertté válhatunk. Tehát Rámánanda Rájnak igaza volt, ha híresek szeretnénk lenni, akkor legyünk jó bhakták. 

(folytatása következik)