Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.14-ei ludastói tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Végül két lemondott rendben élő brāhmana is érkezett Bengáliából. Mádhavéndra Purí, aki nagyon szerette őket, mindkettőjüket ott tartotta Vrndávanában, s gondoskodott teljes kényelmükről. Mádhavéndra Purí azután felavatta ezt a két brāhmanát, és az Úr napi szolgálatával bízta meg őket. Szünet nélkül végezték feladatukat, s a múrtí imádata rendkívüli pompával folyt. Mádhavéndra Purít mindez nagyon elégedetté tette. Két évig folyt a múrtí gazdag imádata a templomban. Egy napon aztán Mádhavéndra Purí álmot látott.  Álmában Gópált látta, aki így szólt hozzá: „Testem hőmérséklete még mindig nem csökkent. Kérlek, hozz szantálfát Malaja tartományból, és a péppel kend be a testemet, hogy lehűljek!” „Hozz szantálfapépet Dzsagannáth Puríból! Kérlek szépen, menj szaporán! Neked kell megtenned, hiszen senki más nem képes rá!” Mádhavéndra Purí gószvámít az álmot követően az istenszeretet eksztázisának hatására végtelen boldogság kerítette hatalmába, s hogy végrehajtsa az Úr parancsát, útnak indult keletnek, Bengália felé. Mielőtt azonban felkerekedett volna, megszervezett mindent a múrtí rendszeres imádata érdekében. Mindenkit megbízott valamilyen feladattal, majd Bengália felé vette útját, hogy eleget tegyen Gópála utasításának. Amikor Mádhavéndra Purí megérkezett Advaita ácsárja sántipurai házába, az ácsárját nagyon boldoggá tette, hogy láthatja a Mádhavéndra Puríban megnyilvánuló eksztatikus istenszeretetet. Könyörögni kezdett Mádhavéndra Purínak, hogy avassa Őt fel. Mádhavéndra Purí így is tett, majd Dél-India felé indult.[1]

Itt egy nagyszerű üzleti modellt láthatunk. Nincstelen zarándok vagy, és látsz egy álmot, aztán hatalmas misszió lesz belőle, nagy templom, nagyszabású imádat. Majd megint látsz egy álmot, s újra nincstelen zarándok vagy az úton. Akár bőségben élsz, akár nem, egy dolognak mindig állandónak és zavartalannak kell lennie, és ez Krisna kedves társasága, szolgálata. Nagy templomban élsz vagy éppen egy fa alatt hajtod álomra a fejedet, nem az számít. Az számít, hogy vajon megvan-e a fókusz? Mi tehát ezt az üzleti modellt szeretnénk követni. És lehet, hogy most életeteknek abban a stádiumában vagytok, hogy éppen a sok-sok gabonátokat és a tejeteket hozzátok el a templomba, hogy felajánljátok az Úrnak, de hogyha álmotokban másfelé szólít benneteket az Úr, akkor álljatok készen arra is!

Ezek voltak mára a nektári csöppek, de néhány keserűt (“ürmöst”) is lehet említeni? Ne gondoljátok, hogy ilyesmi csak a réges-régi, legendás vaisnava időkben létezett! Segítsetek nekem abban, hogy ezt a tiszta kort, ezeket a tiszta eszméket újra tudjuk teremteni, hogy érdemes így élni. Annyi zavar van a világban, miért ne másként, miért ne a tiszta eszmények szerint éljünk? A végső dolgok szerintem végtelenül egyszerűek. Te lélek vagy, Istentől származol, és szeretetteljes kapcsolat köt össze benneteket. Mi egyébre van szükség?

Persze most mindenki mosolyog és bólint, „Igen, csináljuk!” Aztán holnap meg visszatérünk a régi életünkhöz? Szerintem nagyon határozottan meg kellene emelnünk a tudatunk szintjét, hogy egy másfajta minőségben, a csodában élhessünk. És ez lehetséges! Ne higgyétek azt, hogy ez lehetetlen! Az egyszerű dolgokon túl mire van szükség? Mire a sok bonyodalom? Kérlek segítsetek nekem ebben!

Az összes korlátunk és hiányosságunk, amiket tapasztalunk, csak egy alacsonyabb tudatszinten létezik. Ne térjetek vissza a régi kondíciókhoz! Az ember az életét sokszor szenvedéstelinek látja. De hát nem kínoz benneteket senki, nem hal meg senki az éhségtől, nem sújtanak benneteket nyomorúságos betegségek! A  legtöbb betegség, amit tapasztaltok, az elme síkján van, mert úgy hiszitek, hogy az olyan rettenetes nagy szenvedés. Az emberek nem attól szenvednek, amiben vannak, hanem attól, ahogy azt megélik. Panaszkodsz, hogy nincsen cipőd, mígnem találkozol egy olyan emberrel, akinek nincsen lába. Minden viszonylagos! Ne ragadjatok bele az elmének ezekbe a kátyúiba! Legyetek tekintettel a szenvedéseknek, a korlátoknak azokra a forrásaira vagy szintjeire, mert  a testi vagy mentális szenvedések, a gondolatok, amiket szenvedésként éltek meg, azok egyáltalán nem lelkiek. A megoldás az, hogy lelki síkra kell jutnunk. Tehát emelkednünk kell! Ha egyszer sikerül valóban eljutnunk, felkapaszkodnunk egy lelki síkra, akkor az összes korábbi és meglévő tapasztalatunkat át kell értékelnünk.

Mádhavéndra Purí kezdetben ugye egy nincstelen zarándok volt. Se nyugdíjbiztosítás, se szociális ellátás, se család, se társ, se semmi, még étel sem! De álmodni még tudott! Utána meg nagy templom, nagyszabású imádat, bőséges bhóga felajánlás, de túlságosan beleragadt abba a nicstelen életbe, amikor még egész nap nem evett semmit, így azután sem evett, csak este valami kis tejterméket. Mondhatnátok, hogy mi is ilyenek vagyunk, mint Mádhavéndra Purí, hogy még velünk van a régi szokásrendszer. Korábban is panaszkodtunk, most is panaszkodunk. De, hát emlékezzetek Gurudév figyelmeztetésére, „Ez a nyavajgás a te kírtanád?”

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.103-111.