Sharanagati

Jadunáth kérdése: Amit mondani szeretnék az igazából a kérdés és a kérés között van. Gyakran azzal a gondolattal végezzük gyakorlatainkat: “Én gyakorlom.” Én mantrázok. Én takarítok. Én csinálom a púdzsát. Én vagyok nagyon kedves a bhaktákkal.

Tírtha Mahárádzs: Hohó! Ez nagyon veszélyes.

Jadunáth: És nagyon ritkán tudunk csak emlékezni arra, hogy mindez igazából az Úr és Gurudévánk kegyéből történik. Például valaki büszke arra, hogy két kört dzsapázott, valaki más pedig arra, hogy huszonötöt. Aztán megértik, hogy nincs esélyük, ha nem kapják meg Gurudév kegyét. A kérdés-kérésem tehát az, hogy ha lehet, áldj meg bennünket.

Tírtha Mahárádzs: Az élet hosszú, de gyorsan elmúlik. És ugyanakkor az élet nagyon rövid és sok időbe telik túlélni. Néha tehát azt gondoljuk, hogy mi cselekszünk. De ez lelki, sőt inkább mentális egoizmus. Mert én megtanultam, hogy nekem alázatosnak kell lennem, ezért én alázatos vagyok. A történet velem kezdődik és végződik. Ez nem elég. Felejtkezz meg magadról. És hogyan felejtkezhetünk meg önmagunkról? Nem úgy, hogy ésszel megpróbáljuk meggyőzni magunkat: „Meg kell felejtkeznem önmagamról.” Hanem amint megszeretsz valakit, azonnal megfelejtkezel önmagadról.

Egyszer Gurudévvel a bécsi reptérről Nandafalvára tartottunk. Ketten vártuk a reptéren, és így szólt: „Óh, ilyen sokan jöttetek?!” Akárhogy is, majdnem két napig autóztunk, mert nagyon nagy köd volt. És el akartunk látogatni egy ásramba. Azt mondta: „Menjünk oda.” Én így válaszoltam: „Nos, van egy kis gond, mert a vaisnava, aki gondoskodik az ásramról, nincs most ott.” Mire Ő: „Tessék? Amikor Prabhupád azt mondta, hogy maradjunk az ásramban, sosem hagytuk volna ott az ásramot, még akkor sem, ha fel kellett volna adnunk az életünket.” Aztán próbáltam menteni a helyzetet: „Igen, de Nandafalvára ment ünnepelni.” mert épp egy ünnep közelgett. Ez után nem válaszolt. Majd az autóról kezdett megjegyzéseket tenni: „Milyen buta egy autó” mondta. „A fűtés felé szerelték a rádiót! Ilyen buta rendszert! Ha bekapcsolod a fűtést, a rádió is felmelegszik.” De az még semmi, ha a guru a kocsidat kritizálja, igazából nem is az én autóm volt; hanem aztán nem elégedett meg az autó kritizálásával, a sofőrt is elkezdte bírálni! Tudjátok, amikor épp vezettek, és a gurutok elkezdi kritizálni a vezetési képességeiteket, az egy kissé veszélyes. És nagyon direkt és nyílt módját választotta annak, hogy kifejezze elégedetlenségét: fejbe kopogtatott. Gondoljatok csak bele, vezettek, és hirtelen ez történik – azonnal megpróbálsz még jobban oda figyelni. És így tovább, két napon keresztül!

Jamuná: Most már értem, miért csak ketten mentetek.

Tírtha Mahárádzs: Fél órán keresztül a fejeden kopogva, némán – az még annál is nehezebb mintha megvert volna, mert meg kell találnod, hogy mit csináltál jól, és mit rosszul. Azt hiszem, ismered ezt az érzést. És aztán kérdez: „Elkészültetek ezzel a bizonyos szolgálattal?” A válaszunk az volt: „Nos… még nem…” Máskor felemlített néhány benyomást, ami utazása során érte, hogyan kezdett valaki kritizálni egy másik bhaktát, és azt mondta: „Ez egy nagyon rossz gyakorlat”, stb. De tudjátok, Gurudévvel utazni, mindig nagy élmény volt. És az utolsó kilométereken elkezdett a bhaktákról kérdezni: „Hogy van ez a bhakta és a másik bhakta?” Volt egy testvérünk, aki akkoriban nagyon lelkes bhakta volt: mindig elfoglalt volt, sietett, tevékenykedett – nagyszerű példa! Hozzá kellett tehát tennünk: „Gurudév, ez a bhakta hihetetlen! Olyan nagyszerű, olyan csodálatos!” És tudjátok, ez után a két nap után, amikor instruált bennünket, hírtelen megváltozott az arca. Olyan volt mintha felemelkedne az ülésből, egyre csak nőtt és ragyogott, és így szólt: „Ez az élet – a bhakták dicsőítése.” És akkor betekintést nyerhettünk elégedettségének mélységeibe.

Az élet tehát az bhakták dicsőítése. És nem igazán emlékszem miért kezdtem bele ebbe a történetbe, de azt gondolom, ad némi választ nektek.