Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Életünk egy adott részét, pozitív értelemben véve a tamaszikusság jellemzi, tehát főként a stabilitást nyújtó dolgok dominálnak. Például, ha a testünket vesszük, akkor azt mondhatjuk, hogy a csontok tamaszikusak, és az alvás is alapvetően az. De mi a helyzet a tiszta bhakták alvásával? Ha egyszerű átlagemberek vagyunk, akkor a sikerről, a hőseinkről álmodunk, de a szenteknek másfajta álmaik vannak.

S mint tudjuk, az álmok nagyon különlegesek! Volt egyszer egy ember, aki annyira szegény volt, hogy az álmai valahogy mindig a gazdagságról szóltak. Egy nap, ahogy elaludt azt álmodta, hogy egy arannyal teli cserépedény lóg az ágya felett. Nagyon boldog lett ettől, hogy annyi év szenvedés után végre eljött a gazdagság a számára! Álmában azon gondolkodott, hogyan fogja megvalósítani azt a sok anyagi vágyát, amikről korábban álmodozott. Így tehát álmában azt mondta: „Ó, majd ezt fogom csinálni, meg azt fogom megszerezni”, és annyira izgatott lett, hogy az álmában táncra perdült. De ez az álombéli tánc a valóságban igencsak rángatózásnak tűnt, és annyira dobálta az ágyban a végtagjait, hogy egy nagyobb rúgással eltalálta az ágya felett lógó cserépedényt, s így a nagy gazdagságnak, huss vége szakadt!

Valahogy ilyenek a mi álmaink is. Ha egyszerűen csak az ösztöneinket akarjuk kielégíteni, akkor az valójában nem is álom, hanem egy rémálom. Kell, hogy legyen valami magasabb értelme is az életnek, hiszen sikerült elnyernünk ezt a rendkívül ritka magas szintű emberi születést. A Manu-szanhitában az áll, hogy az ember attól ember, amiatt különlegesebb az állatnál, hogy erkölcsi elvek szerint él, például, hogy nem lop. A lopás azt jelenti, hogy megpróbáljuk mások tulajdonát élvezni. S, ha nem értjük meg, hogy minden alapvetően a Legfőbb Úré, akkor mi is tolvajok vagyunk, hiszen azt akarjuk élvezni, ami az Övé, amit Ő nyújt a számunkra. Mivel Ő biztosítja nekünk a vizet, a levegőt, az ételt, az intelligenciát, és mindezt anélkül élvezzük, hogy bármilyen árat fizetnénk érte, ami nem szép dolog. Tehát, ha mindezt nem ajánljuk vissza neki szeretettel, akkor bár emberként élünk, valójában nem vagyunk azok! Más helyütt a sásztrák, a Védánta-szútra azt mondja, hogy: „Athátó brahma-dzsigjászá – Most, hogy emberként születtél, itt az ideje, hogy tudakozódj az Abszolút Igazság felől.”[1] Ez az igazi emberi élet kezdete, amikor nekifogunk a spirituális keresésbe.

Tehát, ha szeretnénk magasabb szintre emelni a létezésünket, akkor először is tudakozódnunk kell az igazi emberi tulajdonságok iránt, majd meg kell tudnunk haladni azokat az általános emberi minőségeket. Az én szerény megértésem szerint, a magasabb szintre való emelés nem azt jelenti, hogy megpróbáljuk kiélvezni mindazt ami a módunkban áll. Két alapvető ismérve van, hogy kit tekintünk igazi embernek, az egyik, hogy képes felelősséget vállalni, a másik pedig, hogy hajlandó áldozatot hozni másokért. A felelősség olyan, mint a teremtett világ fenntartásának a feladatában való részvétel, ami egy csodálatos feladat! Egyes bölcsek azt mondják, hogy az ember olyan, mint egy társ a teremtésben, aki osztozik Istennel ennek a gyönyörű világnak a megteremtésének a feladatában, és a fenntartásáért való felelősségvállalásban. Mármint úgy értem, hogy Isten megosztja ennek a felelősségét az emberekkel. Tehát ezt jelenti a felelősségvállalás. Felelősek vagyunk magunkért, a szeretteinkért és mindannyian felelősek vagyunk ezért a bolygóért. Szóval látjátok, hogy számtalan szinten kell tudnunk felelősséget vállalni másokért, a világért.

S mi módon tudjuk kifejezni a hajlandóságunkat, hogy vállaljuk mindezeknek a felelősségét? Az áldozathozatalunkkal. Ezért a tradicionális tanítások azt javasolták a családfők számára, hogy minden nap hozzanak áldozatot másokért, s ez az áldozat anno a tűzhöz kötődött. Az otthon tüze a főzést, és ezáltal a család táplálását jelenti, olyasmi, mint az áldozati tűz. Ezen kívül, van még egy másik fajta tűz is, a szent tűz, a tűzszertartások tüze, ahová gabonát, virágot és némi karmát is vetünk, hogy elégessük azokat. Majd végül, van még egy, egy harmadik fajta tűz is, ez pedig az emésztés tüze. Ez a testünkben van, és táplálnunk kell ahhoz, hogy az elménk békés maradhasson. Tehát ez is egyfajta áldozat, másokat táplálni, s elégedetté tenni az emésztés tüzét. Tehát ezekkel a különböző fajta tűzáldozatokkal kifejezhetjük hálánkat, és megmutathatjuk hajlandóságunkat a felelősségvállalásra. Tehát a felelősségvállalás és az áldozathozatal nagyon közel állnak egymáshoz, kéz a kézben járnak.

(folytatása következik)

1.  Védánta-szútra, 1.1.1.