Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018.08.17-ei ludastói tanításából)

Az eredeti célunk az volt, hogy megtanulgassuk, hogyan kell jó bhaktának lenni. Ugye emlékeztek arra, hogy Mádhavéndra Purí elfogyasztotta a Gópínáthtól kapott édesrizst, majd összetörte a félig kiégetett agyagedényt, amiben kapta, a darabjait pedig belekötötte a dhótijába. Aztán  minden nap megevett belőle egy kis darabot és ugyanolyan extatikus érzések töltötték el.

„Ahogy Mádhavéndra Purí eltörte az edényt, s darabjait a ruhájába kötötte, gondolkodni kezdett: „Az Úr adott nekem egy tál tejberizst. Ha az emberek ezt meghallják holnap reggel, nyomban hatalmas tömeg gyűlik majd össze.” E gondolatokkal ott helyben hódolatát ajánlotta Gópínáthnak, s hajnalhasadtával elhagyta Rémunát.[1] Tehát elmenekült a hírnév, és a dicsőség elől.

„Ment, mendegélt Mádhavéndra Purí, míg végül megérkezett Dzsagannáth Puríba, amelyet Nílácsalának is neveznek. Ott aztán megpillantotta az Úr Dzsagannáthot, s elhatalmasodott rajta a szeretet eksztázisa. Az istenszeretet eksztázisába merülve hol felállt, hol pedig a földre roskadt. Néha nevetett, táncolt és énekelt, s a Dzsagannáth múrti láttán transzcendentális boldogságot érzett.”[2]

Néha elejtette a telefonját…, (Manóharinak, aki épp tolmácsolt, kiesett a kezéből a telefonja)… Látjátok, ha Krsnadász Kavirádzs gószvámí máma írná a Csaitanja Csartámrtát, akkor valószínűleg más példákat hozna, „A nagy extázistól kicsúszott a kezéből a telefonja…”. De az eksztatikus érzés azért ugyanaz.

„Az istenszeretet eksztázisába merülve hol felállt, hol pedig a földre roskadt. Néha nevetett, táncolt és énekelt, s a Dzsagannáth múrti láttán transzcendentális boldogságot érzett. Amikor Dzsagannáth Puríba érkezett, az emberek már hallottak transzcendentális híréről. Tömegestül jöttek hát hozzá, s odaadóan minden tiszteletet megadtak neki. Még ha valaki nem is vágyik hírnévre, nem kerülheti el, ha a sors úgy rendeli, hogy híres legyen. S a transzcendentális hírnév az egész világot bejárja. A hírnévtől [a pratisthától] való félelmében Mádhavéndra Purí elmenekült Rémunából. Ám az istenszeretet miatti hírnév oly magasztos, hogy a bhaktával tart, mintha követné őt.”[3]

Ennek nagyon szép példáját tapasztalhattam meg magam is, amikor Gurudév elvitt a világ másik végére, ahol a hittestvérei egy nagyon szép közösségben éltek. Ilyenkor azt gondolhatja az ember, hogy egy másik világba keveredik, ahol senki nem tud rólad semmit. De aztán beszélgetni kezdtem a bhaktákkal, akik név szerint felsorolták a nandafalvi bhaktákat. „Igen, hallottunk már erről, meg arról a bhaktáról, akiknek ez meg ez a szolgálata…” Abban az időben pedig még csak egyetlen hírforrás volt, méghozzá maga Gurudév. Tehát így ismerhették az összes nandafalvi bhaktát, akiket ők a legmegvalósítottabb bhaktákként ismertek. Akkor megértettem, hogy ez volt az ő napi kenyere, a bhaktái dicsőítése. Így a gyakorlatban láthattam, hogy  milyen is az ő lelki szeretete, ragaszkodása a tanítványai iránt.

(folytatása következik)

1. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.141-142.
2. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá, 4.143-144.
3. Csaitanja-csaritámrta, Madhja-lílá,145-147.