Sharanagati

(B. K. Tírtha Mahárádzs leckéjéből, 2007.02.25., Szófia)

„Óh, Erős-karú, búsulásra még akkor sincs okod, ha azt hiszed, hogy a lélek szüntelenül megszületik, és mindig meghal.”

A beszélgetés témája a lélek örökkévalósága, a lélek helyzete. A beszélgetés folyamán Krsna elmagyarázza a lélek különböző aspektusait. Megelőzően már elmondta, hogy a lelket nem lehet megsebezni, nem született, nem hal meg, örökkévaló, mindenhol jelen van, megváltoztathatatlan… Láthatatlan, elképzelhetetlen és állandó. Nincs hát ok búsulásra. Még ha a test korlátozott is, a lélek mindig-tökéletes. Majd Krsna a következő verssel hozakodik elő: „Búsulásra még akkor sincs okod, ha azt hiszed, hogy a lélek szüntelenül megszületik, és mindig meghal.” Ha ez egy állandó szabály – hogy az élőlény mindig megszületik és meghal, és ez örökké ismétlődik – akkor sincs ok a búsulásra. Mert a szabály állandó, örökre érvényes, ami megszűnt, újra megjelenik.

A következő vers így szól: „A megszületett számára biztos a halál, a holt számára pedig

a születés. Ezért nem szabadna keseregned kötelességed elkerülhetetlen végrehajtása közben.”

Megszülettetek? Akkor az utasítás második részét is alkalmaznunk kell. Az első rész tetszik: ó, megszülettünk! Annál nehezebb elfogadni a második részt: a halállal is szembe kell néznünk. Amíg azonban azt gondoljuk, hogy ez a testi valóság a végső valóság, addig ez a szembenézés a halállal tényleg fájdalmas és szörnyű. Mert a testünk az elmeállapotunk kifejeződése. Amit akartál, megkaptad, ne másokat hibáztass tehát. De azok számára, akik lelki azonosságukat keresik, sokkal könnyebb megoldani ezt a kérdést. Mert minden oda tér vissza ahonnan vétetett. Az anyagi test az anyagból vétetett, oda is tér vissza. A lélek a Felsőlélektől származik, a Felsőlélekhez tér vissza. Az élet az életből származik; a tudatossága a tudatosságból; a szeretet pedig a szeretetből. Ez a létezés végső egyenlete.

Aki megszületett, az biztosan meg is hal. De aztán, a halál után, biztos az újbóli születés is. Ily módon a halál nem végállomás, hanem egy átmenet, vagy kapu a létezés egy másik szintjére. Persze, bizonyos értelemben a vége valaminek; de kezdete is. Csakúgy, mint az alvó és az éber tudatállapot. Az alvásból az átmenet az ébrenléti tudatállapotba az ébredés, így van? És az ébrenlétből az alvásba pedig az elalvás, ez a folyamat. Vannak állomások és vannak átmenetek. Az élet sokak számára az ébrenléti tudatállapothoz hasonlít, a halál pedig olyan, mint az alvás, mély alvás. Mi az átmenet az életből a halálba? A haldoklás. A meghalás olyan mintha elaludnánk, így van? De ha az egyik felét megvizsgáltuk a történetnek, nézzük meg a másikat is, a halálból az életbe? Hogy hívják ezt? Születés, vagy újra-születés – mondhatjuk így is – ez olyan, mint az ébredés.

Ne búslakodjatok hát! Ha éltek, ha meghaltok, ne búslakodjatok! Mert az örökkévalóság mindig jelen van, a barátunk, jóbarátunk.

„Ezért nem szabadna keseregned kötelességed elkerülhetetlen végrehajtása közben.” Ardzsuna harcos volt, szembe kellett nézni az élettel és a halállal. Ezért ez a probléma nagyon mélyen érintette: hogy is van ez, ki fog meghalni és ki éli túl?! Mi az élet, mi a halál? Mi általában nem vagyunk harcosok. Lehet, hogy valaki utcai-harcos, valaki más pedig a számítógépen játssza, de ott nehéz szembenézni az élet és halál problémájával. Mert ha a számítógép előtt ülsz, a tudatosságnak egy speciális szintjére kerülsz – üresség. Ez nem ébrenlét, nem álom, egyszerűen csak üres, semmilyen. Nem tudunk szembe nézni az élet és halál igazi problémáival.

De a misztikus tanítók, a guruk, néha azt mondják: „Ó, a te ébrenléti tudatállapotod épp olyan, mint egy mély álom, kedvesem! Azt gondolod, hogy ébren vagy, de igazából mélyen alszol.” Ezért még az ébrenléti tudatállapotból is fel kell ébrednünk egy magasabb szintű, lelki tudatállapotba.

Ki segít majd nekünk? Az alvásból az ébresztő óra segít, hogy eljuss egy más tudatállapotba. A hang által megváltoztatja a tudatállapotod. Ugyan így, szerencsére vannak személyes ébresztő óráink is, akik lelki hangot adnak, hogy felébresszék a tudatosságunkat. Mi ez, ki ez? Ez a lelki feljebbvaló. Isteni hangot ad, hogy a tudatosság egy szintjéről egy másikra helyezzen át minket. Ez a lelki ébredés.

Lehet, hogy rosszat álmodtál, rémálmod volt, de amikor felébredsz, már nem tulajdonítasz neki túl nagy jelentőséget. Már nem érint annyira, mert tudod, hogy csak egy álom volt. Mit egy rossz álom – nem, nem, ez nem a valóság, csak álmodtam! Hasonlóan,  ha eljutunk a tudatosság felszabadult szintjére, bármilyen tapasztalataid is voltak addig, úgy tekintesz majd rájuk, mint egy álomra, egy rossz álomra. Most azt gondoljuk, hogy amit érzékelünk, ez a valóság. De ne feledjétek, ez csak az illúzió trükkje. Nem létezik. Májá, illúzió azt jelenti „nem az”. Igazinak látszik, de nem az, álom.

És ebben az úgymond „normál” tudatállapotban, amikor találkozol a bhaktákkal, különböző szintekről fognak beszélni neked, te pedig az mondod majd: „Nem, ti álmokban éltek, kedveseim. Amit mondotok, az csak egy álom. Szépség?! Harmónia?! Önzetlen szolgálat?! Isten táncol és ragyog?!? Álmokban éltek. Beszéltek itt valami… aranyló fosztogatókról?! [2]  Ez csak egy álom.” De ők azt mondják: „Nem, nem nem! Ez a valóság!” Ezért nagyon nehéz a különböző tudatszinteken lévő embereknek megérteniük egymást. Az objektív valóság nagyon is szubjektív. De van Valaki, aki irányítja ezt az egész játékot, ezt az egész színdarabot. Krsna fuvoláján játszik, és mindenki aszerint táncol.

[1]  Bhagavad-gítá 2.26.

[2] Srí Csaitanja Maháprabhu és társai