Sharanagati

(B. K. Tírtha Mahárádzs leckéjéből, 2006. szeptember 7, Szófia)

Ma estére van egy találkozónk, a teliholddal. A telihold mindig segíteni fog bennünket emlékezni, örökre a világosságban maradni. „Aszató má szad gamaja, tamaszó má dzsjótir gamaja, mrtjór má’mrtam gamaja* – a valótlanból vezess a valósba, a sötétségből vezess a világosságba, a halálból vezess az öröklétbe.” Ez a Védák egy gyönyörű, általános fohásza, amit mindenki megérthet, függetlenül a tradíciótól, vallástól, hittől vagy akár nyelvtől…
Persze az általános jelentés mindig egy rejtett jelentést takar. „A valótlanból…” Mi a valótlan? Minden, amiről azt hisszük, hogy nagyon is valóságos, tudnotok kell, hogy csak álom, nem valóság. Például a szenvedés – és az összes boldogság is – amit oly valóságosnak érzünk, csak egy hullám elménk óceánjának felszínén. Ahhoz, hogy megérthessük a valóságot, előbb meg kell értenünk a valótlant. Nagyon nehéz megérteni, hogy amit oly valóságosnak éreztünk, az nem az. A szanszkrit májá szó jelentése „nem az”.
A valótlanból el kell jutnunk a valóságba. Ez egy utat, egyfajta haladást jelent. Elkezdjük valahol és kell lennie egy célállomásnak. Ezért azt mondják, az élet olyannyira misztérium, hogy nem érdemes sokat töprengenünk rajta, jobb ha csak észleljük azt. Mert ha a valóságból veszünk tapasztalatot, szemtől-szembe megtudhatjuk, mi igaz és mi nem. A Legfelsőbb Úr ott rejtőzik mindenben. Még az élőlények szívében is ott rejtőzik az Úr. Le kell hát vonnunk a következtetéseket; meg kell értenünk, hogy mit is jelent ez valójában, alapjában véve! Ha Isten ott van a szívemben, akkor sosem vagyok független. Benne vagyok és alatta állok, az Ő isteni védelmének. Minél jobban átadom magam Neki, annál jobban spirituálissá válok Őáltala.
Azt mondják a valóság sokkal szebb, mint az illúzió. Azt gondolom, hogy mint embereknek van valamiféle megértésetek a szépséggel kapcsolatban, például az érzések szépségéről, vagy a természet szépségéről. Időről-időre vándorlok az országotokban és le vagyok nyűgözve! A természet szépségeinek kimeríthetetlen tárháza. Olyan, mint a szépség bányája! Ez a természet tartozik valakihez. És a szépség tulajdonosának még szebbnek kell lennie! Megtanultuk, hogy Krsnának kékes színe van, kékes a bőre. Van egy barátom, aki akárhányszor meglát egy felhőt megkérdezi: „Ez Krsna színe?” Amikor valamely bárányfelhőre mutat, az nem Krsna. De amikor sötétkék, sok esővel, az a Krsna szín. Ily módon nagyon könnyű emlékezni erre a szépséges Úrra. Amikorcsak sötétkéket látsz, Rá emlékeztet.
A fohász következő sora: „Tamaszó má dzsjótir gamaja – a sötétségből vezess a világosságra.” Általában minden spiritualista az isteni világosságra vagy megvilágosodásra, illetve hasonló dolgokra éhezik. Nem tudom, hogy van ez itt, de Magyarországon a temetők bejárata fölé ez van írva: „Legyen számukra örök világosság”– a holtaknak. Mindenki rendelkezik azzal a megértéssel, hogy a világosság jó. „Legyen világosság – és lőn világosság.” A sötétségből vezess a világosságba: első olvasásra nagyon egyszerűnek tűnik – igen, a sötétség rossz, a sötétség a megértés hiánya, vezess a fénybe, a megvilágosodásra! Egyszerű! Megértettem az üzenetet. De épp nemrég értettük meg, hogy Krsna a sötét Úr. Akkor hogyan tegyük össze ezt a tanítást? A sötétségből vezess a világosságba, mit jelent ez?
Krsna sötét színárnyalata nem átlagos. Az Ő sötétsége fényt sugároz. Képzeljetek csak el egy olyan sötét személyt, aki ragyog. Érdekes ellentmondás. Mégis, hogyan is hangzott az előző mondat – a sötétségből vezess a ragyogásba, a világosságba? Ki ez a sötétség – ez Krsna – a sötét árnyalatú, sötétkék. Akkor ki lehet a ragyogó személy?
Ez a rádhá-dászjam, Srímatí Rádhárání szolgálata. Ő Isten kedves. És ő az a személy, aki legjobban szereti Istent. Tehát nemcsak meg kell értenünk, hogy van egy legfelsőbb Úr, azt is meg kell értenünk, hogy van egy legfelsőbb Úrnő. Ez az igazi megvilágosodás a vaisnava tradícióban, az életünkben.
Végül pedig „a halálból vezess az örök életre”. Ez az üzenet is elég egyértelmű. Az emberek legtöbbször félnek a haláltól. Általában félsz attól, amit nem ismersz, ami rejtve van előlünk, titkos, misztikus. Az ilyen dolgok különféle idegenkedéseket keltenek. Mivel az emberek nem sokat tudnak a halálról, megvan vele szemben ez a fajta félelem. A legtöbb embernél ez egy komoly pszichológiai teher. Ez mégis könnyű, mert a halál egy pillanat, egyszeri alkalom az életben. Ahogy a kali-juga – ez a sötét vaskor – előrehalad, az emberek kezdenek félni az élettől. Nem csak halálfélelem van, hanem életfélelem is! Ez még rosszabb, mert egész életedben veled marad, nem csak egy alkalomra szól, hanem állandó. Ezért ameddig nem látjuk életünk szépségét, dicsőségét és az isteni lehetőséget, előfordulhat, hogy megvan ez a fajta félelmünk az élettől és a haláltól.
Igazából, először meg kell szabadulnunk a halandóság hamis képzetétől; másodszor csendesítsük le az értelmünket; és harmadszor – keressük a szív elégedettségét. Kövessétek ezeket a lépéseket; szat – annak megértése, hogy örökkévaló vagy; csit – csendesítsd le az elmédet; és ánanda – keresd a lélek boldogságát. Ez az út a halandóságból, a halálból a halhatatlanságba.

*Brhadáranjaka Upanisad (1.3.28.)