Sharanagati

Merüljünk mélyre a kinyilatkoztatás óceánjában. A Bhagava- gítá után eljuthatunk a következő szintre, ez pedig a Srímad Bhágavatam. Habár tizennyolcezer verset tartalmaz, ez is négy versben foglalható össze. Ez már eredmény – egy nagyon hosszú történetet ilyen röviden elmondani. Itt ismét Krsna beszél. Krsna Brahmát tanítja, az univerzum másodlagos teremtőjét. Brahmá a legmagasabb intelligencia a világegyetemben. Mégis a Legfelsőbb Úr tanítja ezt a legmagasabb intelligenciát: milyen látásmóddal kell rendelkezned, hogy teljesítsd kötelességed. Nem tudom, hogy érzitek ezt magatokkal kapcsolatban, de én nem érzem magam az univerzum legintelligensebbjének. Ha tehát még Brahmának is szüksége volt útmutatásra, hogy eleget tegyen kötelességének, akkor mit szóljunk mi?! Lehet, hogy a mi kötelességünk nem olyan bonyolult, mint Brahmáé – az egész világegyetem megteremtése. Férfiként a legtöbbeknek a kötelessége a családalapítás, gondoskodás a gyermekekről, a szeretteikről. Már ez is elég bonyolult; útmutatásra van szükségünk, hogy jól tudjuk csinálni. És mindeközben ne felejtkezzünk meg magasabb célunkról. Mert Brahmá az univerzum elrendezésével volt elfoglalva, de ezt, mint odaadó szolgálatot tette. Nekünk is létre kell hoznunk saját kis világunkat, privát univerzumunkat az útmutatás segítségével, és közben nem szabad megfelejtkeznünk a magasabb célról.

A Srímad Bhágavatam ezen négy verse a második énekben található. Nézzük meg először a bevezetést, mely szintén egy gyönyörű vers. Ez a vers így szól: „Minden, ami vagyok, valódi örök formám és transzcendentális létem, színem, tulajdonságaim és tetteim – ébredjenek fel benned valós megértésként, indokolatlan kegyem által.”[1] Brahma tehát kizárólag a Legfelsőbb kegyéből fogja megérteni az üzenetet. „Bármim, amim van, bármi, amivel rendelkezem, megérted, éledjen fel szívedben, kegyem által.” Majd így folytatja: „aham évászam évágré  nánjad jat szad-aszat param / pascsád aham jad étacs csa  jó’vjasisjéta szó’szmjaham – Brahmá, én, az Istenség Személyisége vagyok az, aki létezett a teremtés előtt, mikor nem volt semmi más csak Én. Még az anyagi természet, ezen teremtés forrása sem létezett. Amit most látsz, az is Én vagyok, az Istenség Személyisége, és ami a megsemmisülés után marad az is Én leszek, az Istenség Személyisége. [2]

Az idő három fázisa: múlt, jelent és jövő – Isten Maga. Bármi, ami korábban létezett, bármi, ami most létezik és bármi, ami létezni fog az univerzumban – minden Ő. Gondoljatok bele ezen vers dimenzióiba. Hát nem rendkívül fontos és érdekes „bármi, ami a teremtés előtt létezett”? Azt gondoljuk, hogy minden a teremtéssel kezdődik, és előtte semmi sem létezett. De Krsna itt azt mondja: „Mielőtt bármi más létezett volna, Én voltam.” Ő a Legfelsőbb, létezhetett tehát a múltban. De aztán így folytatja: „Az univerzum eredeti formája megnyilvánulatlan volt. Most megnyilvánult. Bármi, ami itt van, mind az Én tükröződésem. Amit most látsz, Én vagyok. És miután vége lesz, ami marad, az is Én leszek, Én maradok.”

Minden, ami az anyagi szinten teremtetett, ideiglenes. Mégis a Legfelsőbb jelen tükröződése. És a jövő is isteni. Minden, ami jelen van itt az anyagi univerzumban, véges. Néhány apróság megmarad: te, mint lelki lény; Isten, Srí Krsna; és a Felé irányuló szereteted. Ezek megmaradnak, mert ezek örök dolgok, túl az anyagi korlátokon. A múlt történelem, a jövő misztérium, a jelen pillanat ajándék. Mert boldogok lehetünk most, ebben a pillanatban. És ahogy beszéltünk róla: hol találhatjuk meg Istent; a vallás azt mondja, a múltban, a miszticizmus azt mondja, a jövőben, a bhakti azt mondja, a jelenben, most. Ez a mi folyamatunk, mert a jelen pillanat ajándék.

Próbáljátok így élni az életeteket: minden pillanat, minden nap, ami megadatott, ajándék! Ha olyan múlttal rendelkezünk, hogy az Krsna volt, és olyan a jövőnk, hogy az Krsna lesz, ami a kettő között van – az a jelen és az is Róla szól. Ez a módja, hogy mindig láthassuk Krsnát – Ő a múltunk, a jövőnk és a jelenünk.

Van itt még egy apró dolog, amiről említést tesz. : „A teremtés előtt, mikor még nem volt semmi, csak Én Magam, még az anyagi természet, ennek a teremtésnek a forrása sem létezett…” Az anyagi természet, prakrti, egy speciális, kettős funkcióval rendelkezik: bizonyos értelemben a természet egy következmény, és egyfajta ok is. A természet egy isteni energia, elkezd működni, megnyilvánul és sok mindent a felszínre hoz. Ebből megérthetjük, hogy ha azonosítjuk az anyagi világot, ezzel az isteni természettel, isteni energiával, akkor megláthatjuk a kapcsolatot vissza Krsnához. Ily módon alakíthatjuk át a természetről alkotott látásmódunkat. Mert ha a természetről beszélünk, mindig meg kell kérdeznünk: „Kinek a természete?” Így van? Mindig azt mondjuk: „Olyan kedves a természeted.” vagy „Durva a természeted.” Krsna természete gyönyörű! Jelene pedig ajándék! Olyan típusú Isten, hogy a múltja örök, a jövője határtalan, jelene pedig gyönyörű.

(folytatjuk)