Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

Árádhaná kérdése: Hogyan tudjuk megvalósítani az valódi identitásunkat?

Szvámí Tírtha: Nagyon jó kérdés! Valójában két út létezik. Az egyik a nivritti, a másik pedig a pravritti. Az első az elimináció, a szelektálás, a lényegtelen dolgoktól való megválás, a másik pedig a pozitív dolgok erősítése. Tehát, ha meg akarjuk találni önmagunkat, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy mik nem vagyunk. Vajon ez a test vagyok? Részben igen, de végső soron mégsem! A testem által feltételekhez vagyok kötve, például nem vagyok mentes a fejfájástól, de mégsem azonosíthatom magam teljes egészében a testemmel. Vajon az elmém vagyok? Nos, gondolkodás, akarat, érzés – mindezek nagyon fontosak a számunkra és sokkal finomabbak, mint a test, azonban mégis úgy tűnik, hogy ennél többek, valami mások vagyunk. Igen, az elménk is mi vagyunk, de mégis valami több, valami más. Tehát nem a test; nem az elme. Akkor talán a kulturális környezetem határozza meg a személyiségemet? Vagy pedig az, hogy ilyen-olyan oklevelem, diplomám és végzettségem van? Ezek lennétek ti? Ez is egy részetek, de ennél többek vagytok! Akkor talán a nemiségemmel vagyok azonos? Igen, férfiak vagy nők vagytok és napjainkban számos különféle variáció is lehetséges. Azonban mégsem ezek vagytok, megint csak nem ezek! Valamennyire igen, de végső soron nem. Tehát, nem a test, nem az elme, nem a kulturális hátterem az, ami meghatároz. Sem ez nem vagyok, sem az!

Hogy mondjuk ezt a módszert szanszkrtul? Nem ez, nem az – néti-néti. Ez olyan, mint a hagyma héjának a bontogatása. Vegyetek képzeletben egy hagymát a kezetekbe, hogy rátaláljatok önmagatokra. Először a külső rétegeket fejtitek le, mert az még nem maga a hagyma, arra nincs szükség, ezek könnyen eltávolíthatók. Majd elérkeztek a vastagabb, húsosabb részhez és azt is tovább fejtitek, ‘Ó, ez túl durva még, túl vastag! Leveszem!’ Tehát eltávolítottátok a durva külső részeket, az elmét és tovább bontogattátok a hagymátok burkait. Minél jobban haladtok befelé annál puhábbak, finomabbak a rétegek. És miután megváltatok ezektől a rétegektől is, eljutottatok valamiféle középponthoz. Ekkor azt gondolhatjátok: ‘Ó, rátaláltam végre a hagyma lényegére, esszenciájára! ’De folytassátok tovább a héjak bontogatását, és mi fog történni? A közepét is teljesen szétfejtitek, így végül mindent eltávolítotok, nem marad semmi! Igaz? Ez így működik – ha mindent eltávolítotok, semmi sem fog maradni. Ugyanígy, ha mindent lebontotok a személyiségetekből: ‘Se ez nem vagyok, se az nem vagyok: néti-néti…’, mi marad végül? Semmi, sajnálom! ‘Akkor, hol vagyok én? Eltűntem!’ Mivel mindig tudjátok azt mondani, hogy ‘Végül is, ez sem én vagyok! Vagy talán az az elképzelés vagyok, amit magamról alkottam? Nem! Vagy az lennék, amit tapasztalok? Nem vagyok benne biztos, hogy az lennék!’ Szóval ez nagyon, nagyon bonyolult probléma. Ezért az elimináció, a lebontás, a lényeg kiválasztása nagyon veszélyes! Kétségtelenül segít eltávolítani a nyers és durva burkolatot, de, ha eltávolítottátok az összes réteget, akkor mi fog maradni?

Bogdán: Csak a könnyek.

Szvámí Tírtha: De valami marad! Az illata ott marad az ujjatokon. Ami azt jelenti, hogy – a lényeg már más szinten van. Ez olyasvalami, amit nem tudsz eltüntetni. Az annyira finom, hogy nem tudod kitörölni. Ugyanígy, ha megpróbáljuk eliminálni, lebontani a különböző külső rétegeinket, azáltal nagyon sok dologtól megszabadulunk, de legvégül meg kellene érkeznünk arra a szintre, amit már nem tudunk eltávolítani. Ez már annyira finom, hogy mindig ott van. Ez pedig az átman – a lényeg.

Az elimináció folyamata igen fájdalmas. Néha ijesztő, néha pedig teljesen elveszettnek érzitek magatokat. Tehát ez valóban csak a nagyon elkötelezett aszkétáknak való, akik készek vállalni ezt a nem mindennapi önvizsgálatot.

A másik az asszertív módszer, amikor nem távolítjuk el az életünkből a hamisat, vagy azt, ami nem valódi, hanem a pozitív oldalt, személyiségünk pozitívumait erősítjük. Ez szintén segít bennünket abban, hogy megszabaduljunk a külső, durva burkoktól, és hogy végül szembe tudjunk nézni önmagunkkal. Kétségtelen, hogy ez is egy nagyon mély és néha fájdalmas út! Mégis azt mondhatjuk, hogy az általunk alkalmazott módszer egy kicsit finomabb, pozitívabb.

Tehát különböző módokon lehet hasonló megvalósításokat elérni, így, ha tökéletesen tudjuk alkalmazni a dharma gyakorlatát, azáltal mi is megvalósításokra kell, hogy jussunk. Ezért Bhaktivinód Thákur azt mondja: grhé thákó vané thákó szadá hari bólé dákó – „Akár családos életet élő grhasztha valaki, vagy erdőben élő aszkéta – nem számít, csak zengje az Úr Szent Neveit és minden megadatik.”

Szóval a mestereinktől és Maháprabhutól örökölt önmegvalósítási módszer a Szent Nevek zengése. Ez a mi misztikus utunk! Ily módon tudunk találkozni jómagunkkal és a szeretett Isteni Párral. Ahogy tegnap megbeszéltük, a lényeg – a tudatos személyiségünk megragadása és odaszentelése a szolgálatban.