Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. 01.05-ei szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Mondhatok nektek egy példát a bhakták közötti nagyon mély baráti kapcsolatra?

Régebben Nandafalván, ahol már jópáran jártatok, volt egy kis templomszoba, ami egyben az egyetlen helyiség is volt, amit alvásra használhattunk. Ez napközben az imádat, éjszaka pedig a szunyókálás helyszíne volt. Ó, de közben eszembe jutott még egy történet, hadd meséljek előbb arról! Szóval ebben a kis templomszobában olyan szorosan aludtunk, mint a heringek. Itt az első hely Dzsanárdhan Prabhué volt, a második Krisnánandáé, és ezután következtek a többiek. Egyik éjszaka felébredtem és mit láttam? Tudjátok a Tulaszí növénynek egy szép, stabil kis asztalkája volt, az ablak mellett  és egyszercsak azt láttam, hogy egy nagyon fiatal bhakta kábultan fellépett erre az asztalkára és próbálja  kinyitni az ablakot. Egyfajta bódult transzban lehetett és kinyitotta az ablakot, hogy kimásszon rajta az éjszaka közepén. Mire felébredve így szóltam hozzá: „Hé Prabhu! Állj meg, bújj vissza inkább a hálózsákodba!” Mire fogta magát és visszamászott a hálózsákjába. Csak képzeljétek el, ha az ásram a tizedik emeleten lett volna…!

Viszont, amit az igazi barátságról szerettem volna mondani az, hogy az egyik bhaktának egyszer valami rossz álma volt, rémálma lehetettt. Hirtelen felébredt az éjszaka közepén, viszont én is felébredtem éppen és azt láttam, hogy elkezd ugrándozni, meg kiabálni, és gyorsan megragadja bhakta barátja kezét és szólítgatja. Ekkor megértettem, hogy tényleg szoros és igazi barátok voltak. Nekem ez az igazi bhakta barátság mércéje. Amikor felébredsz egy rémálomból, azonnal megfogod a barátod kezét és őt szólítgatod. Nem Istenre, magadra, vagy a rémálmodra gondosz, hanem a barátodat hívod segítségül. Azt hiszem egyetérthetünk abban, hogy ilyen egy igazi, valódi kapcsolat, amikor a legtermészetesebb módon azonnal ő jut az eszetekbe.

(folytatása következik)