Sharanagati

(Aus einem Vortrag von Swami Tirtha, 06.01.2019, morgens, Sofia)

(Fortsetzung vom vorherigen Freitag)

Es heißt, allein zu sitzen und zu meditieren sei gut. Mit einem Partner ist es noch besser. Und wenn wir den heiligen Namen in harmonischer Gemeinschaft preisen können, ist das am besten. Gemeinsam, nicht wahr? Und Bhajan ist nicht nur Singen. Bhajan ist deine Anbetung. Ich spüre, dass euch Bhajan so gut gefällt, dass ihr gemeinsam singt und den heiligen Namen verherrlicht. Aber was ist die Steigerung von Bhajan? Das ist Kirtan.

Wir haben also ein Instrument der inneren Kontrolle. Versucht, es anzuwenden. Zunächst einmal ist dies wie Kontrolle – das Chanten der heiligen Namen – ihr wartet auf euren inneren Frieden, ihr wartet auf eure Befreiung. Aber wenn ihr die heiligen Namen weiterhin chantet, werdet sich auch subtilere Empfindungen zeigen. Die innere Reinigung des Herzens, die Herzensintelligenz wird geschehen. Und was gestern noch ein großes Problem für euch war, werdet ihr heute als unbedeutend erkennen, es schmerzt euch nicht mehr. Manchmal wünschen wir uns einen großen Sprung in unserem spirituellen Fortschritt, obwohl kleine Schritte vielleicht wertvoller sind. Und langsam, ganz langsam verliert das, was euch heute so wichtig ist, sei es Leid oder Hoffnung – weil der Mensch an seinem Leid gern festhält –, seine Bedeutung. Und andere Dinge werden wichtiger für euch. Du bist nicht mehr darauf aus, Amerika zu entdecken. Vielmehr möchtest du den spirituellen Himmel erkunden – eine viel interessantere und einladendere Herausforderung.

Bitte versucht also, eure sehr subtile Methode auf euch selbst anzuwenden. Und wenn ihr durch diese innere Reinigung mitfühlender werdet, werdet ihr einen Weg zum Herzen der Menschen finden. Manchmal helfen uns unser Wissen oder unsere spirituellen Errungenschaften dabei. Manchmal helfen uns unsere Misserfolge, anderen näherzukommen und sie zu verstehen. Denn wer nicht scheitert, glaubt, niemals zu scheitern. Und man versteht nicht, wie Menschen scheitern. Wie kann es sein, dass sie den Wind nicht aufhalten können? Man glaubt, man könne ihn aufhalten, obwohl man es nie versucht hat. Versucht es! Scheitert! Seid bereit, auch die Mühe auf euch zu nehmen. Aber verliert niemals den Mut. Ihr könnt verlieren, aber eure Mission sollte niemals scheitern. Euer Gott wird niemals verlieren. Euer Glaube sollte niemals schwinden. „Verkündet es kühn: ‚Mein Anhänger ist niemals verloren.‘“[1] Ihr könnt eine Schlacht verlieren, aber ihr solltet den Krieg gewinnen.

Und warum wollen wir auf Menschen zugehen? Gurudev fragte uns einmal: „Warum predigen wir?“ Ihr wisst, diese ganz einfachen Fragen sind eine große Herausforderung. „Weil wir es normalerweise so machen, es ist eine Gewohnheit.“ „Nun, weil du predigst, Gurudev, und wir versuchen, es nachzuahmen, und wir versuchen auch zu predigen.“ Nein. Was für eine Antwort kann man auf so eine Frage geben? Ihr wisst solche einfachen Fragen sind sehr schwer zu beantworten. Was ist der Sinn deines Lebens? Wer bist du? Was ist dein Ziel? Einfache Fragen. Fast unmöglich zu beantworten. Also haben wir unser Bestes versucht, die richtige Antwort zu finden, aber dann sagte Gurudev: „Weil Mahaprabhu es uns gesagt hat.“ Deshalb wollen wir einen Weg finden, die Menschen zu erreichen, ihnen zu begegnen, mit ihnen in Kontakt zu treten, ihnen zu helfen, ihrer spirituellen Identität näherzukommen. Man kann nicht so grausam sein, die Menschen um sich herum im körperlichen Bewusstsein sterben zu lassen. Warum sagt ihr ihnen nicht, dass sie spirituelle Seelen sind? Predigen ist nicht so kompliziert. Ihr müsst keine trockene und langweilige philosophische Diskussion führen. Nein! Vermittelt eine Botschaft. Denn je mehr Menschen ihren Anteil am spirituellen Erbe annehmen, desto besser.

1. Bhagavad Gita 9.31

(Fortsetzung folgt)

(из лекции Свами Тиртхи, 06.01.2019 утром, София)

(продолжение с предыдущей пятницы)

Говорят, что медитировать в одиночестве полезно. Если есть партнер, это еще лучше. А если мы можем прославлять святое имя в гармоничном обществе, это еще лучше. Вместе, правда? И бхаджан — это не просто пение. Бхаджан — это ваше поклонение. Я чувствую, что вам очень нравится бхаджан, что вы поете вместе, прославляя святое имя. Но что выше бхаджана? Это киртан.

Итак, у нас есть инструмент внутреннего контроля. Старайтесь его применять. В начале, это вид контроля – повторение святых имён – вы ждёте душевного покоя, ждёте освобождения. Но если вы будете продолжать повторять святые имена, появятся и более тонкие ощущения. Произойдёт внутреннее очищение сердца, возникнет сердечная мудрость. И то, что вчера было для вас большой проблемой, сегодня вы увидите незначительным, оно больше не причиняет вам боли. Иногда нам хочется увидеть большой скачок в нашем духовном прогрессе, хотя маленькие шаги, возможно, более ценны. И постепенно то, что так важно для вас сегодня, как страдание или как надежда – потому что вы лелеете свои страдания – теряет свою значимость. И другие вещи начинают становиться для вас важнее. Вы больше не стремитесь открыть для себя Америку. Скорее, вы хотите исследовать духовное небо – гораздо более интересный и заманчивый вызов.

Поэтому, пожалуйста, попробуйте применить этот очень тонкий метод к себе. И если благодаря этому внутреннему очищению вы станете более сострадательными, то найдете путь к сердцам людей. Иногда в этом помогают наши знания или духовные достижения. В других случаях наши неудачи помогают приблизиться, понять других. Потому что, если вы не терпите неудач, вы думаете, что никогда не потерпите неудачу. И вы не понимаете, как люди терпят неудачи. Как так получается, что они не могут остановить ветер? Вы думаете, что можете его остановить, хотя никогда не пробовали. Попробуйте! Потерпите неудачу! Будьте готовы к трудностям. Но никогда не падайте духом. Вы можете проиграть, но ваша миссия никогда не должна проиграть. Ваш Бог никогда не проиграет. Ваша вера никогда не должна проиграть. «Смело заявите: «Мой преданный никогда не проиграет». Вы можете проиграть битву, но вы должны выиграть войну.

А почему мы хотим приблизиться к людям? Однажды Гурудев спросил нас: «Почему мы проповедуем?» Знаете, эти очень простые вопросы очень сложны. «Потому что обычно мы делаем это так, это привычка». «Ну, потому что вы проповедуете, Гурудев, и мы стараемся подражать вам, и мы тоже стараемся проповедовать». Нет. Какой ответ можно дать на такой вопрос? Сложно, на простые вопросы очень трудно ответить. В чем смысл вашей жизни? Кто вы? Какова ваша цель? Простые вопросы. Почти невозможно ответить. Поэтому мы изо всех сил пытались найти правильный ответ, но тогда Гурудев сказал: «Потому что Махапрабху велел нам». Поэтому мы хотим найти способ достучаться до людей, встретиться с ними, общаться с ними, помочь им приблизиться к своей духовной идентичности. Нельзя быть настолько жестоким, чтобы оставлять окружающих вас людей умирать в телесном сознании! Почему бы вам не сказать им, что они — духовные души? Проповедь не так уж сложна. Не нужно вести сухую и скучную философскую дискуссию. Нет! Передайте послание. Потому что чем больше людей получат свою долю духовного наследия, тем лучше.

(продолжение следует)

(from a lecture of Swami Tirtha, 11.05.2019 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Question: My question is about spiritual violence. I’m just wondering whether we can say that spiritual violence is when we say something which is completely true, but the circumstances and time are not the right ones. Kala-patra-desha – time, circumstances and place. I remember, Gurudev, you say that sadhana is not the goal, it is like the means to achieve the goal, and I was wondering how can we avoid spiritual violence? If it is not in the right time and within the right circumstances, how not to become dogmatic – when the rules are more important? In this respect I remember your story about that god-sister of yours, who went to the bathroom to follow the rules instead of cooking.

Swami Tirtha: Well, all of a sudden something comes to my mind, concerning what we discussed before – how teachers instruct people. There was one very elevated saintly person, Krishnadas Babaji, in the times of Shrila Prabhupada and Shrila Shridhara Mararaja – so he is quite recent. He was a supremely great kirtaniya and his main focus was on the holy names. But whenever devotees approached him for inquiries, he always had only one answer: “Hare Krishna”. Whatever you asked, this was his answer. Is it fanatic? Maybe he is not considering kala-patra-desha? Or he is instructing in a very profound manner?

Because the many questions sometimes disperse our attention. If we are focused on our spiritual practice, on our sadhana, as you said, holy name as a sadhana, then you don’t have too many diverse directions. 

But for example, Namamrita, you work in a Vet clinic, right? So, if an owner of a pet come to you and ask: “My favourite dog has such and such problem. What do you suggest?” And you say: “Oh, Hare Krishna,” I doubt that it would work. So, we have to be a little clever how to apply the proper answers according to time, space and circumstances. But ultimately, as we discussed, the cure for the basic material disease is the holy name.

So, if we can draw the attention of people to this very important message – in any manner – that might serve their benefit as well. Therefore, what I have learned from my masters is that they tried to represent this process in such a charming manner that automatically everybody wanted to follow. Is that spiritual violence? Yes. So much so, that there is no escape. I think that love, affection is the greatest violence – because you cannot resist. If somebody fights with you, you will resist. Fight will bring fight. But can you resist if somebody is just tenderly, with all attention, directly touching your heart? Can you resist that? 

You know, in violence we have to be intelligent. Why should we use very brutal methods of violence? Use the best, the most polished method of violence; it’s called affection. Irresistible. 

Question: It happened to me that I have experienced a very brutal violence. At that moment I totally forgot about Krishna. I feel that connection is still there from His side, but from my side I have lost this connection. And even though I chant, I cannot feel my part of the connection. What to do to restore this connection? 

Swami Tirtha: You are fortunate. Because if you wouldn’t have a living connection to Him, you wouldn’t have such a question. So, it is there. And I think very soon it will reveal itself more and more. Usually, our attachments and weaknesses of the heart prevent us from experiencing this free flow of divine trust. But as long as we have at least this desire that we want to re-establish our connection to the Supreme, practically that connection is there. Otherwise you wouldn’t be concerned about it. 

There are dry moments. This is when our commitment is tested. And the other side are the blessed moments. So while we are here, in the world of dualities, don’t be surprised that even in spiritual practice sometimes we have a bright day, other times we have a bad day. But there must be some permanency. Because this is the way to approach spirituality – that we depend on the external conditions less and less and we develop the inner spiritual consciousness more. 

But I think this is a very honest, real experience of a practitioner: sometimes it happens, other times it doesn’t happen. The same with the bhajan – sometimes it happens, other times it doesn’t happen. Nevertheless we have to sing. And maybe something will reveal to us.

If Gaura Kishora das Babaji was ready to jump into the Ganges when he felt that the holy name doesn’t descend on his lips, what can we say? Where is the Ganges? But nevertheless, don’t give up. Never give up. This is our mantra: never give up. 

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2019.05.11-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Kérdés: A lelki erőszakról szeretnék kérdezni, mivel azon tűnődtem, hogy vajon ezzel találkozunk-e akkor, amikor valami olyat mondunk, ami teljesen igaz, de a körülmények és az idő mégsem megfelelő hozzá. Kála (idő) – patra (körülmény) – désa (hely), hely-idő-körülmény. Emlékszem, Gurudév azt mondtad, hogy a szádhana nem cél, hanem a cél elérésének eszköze, és azon gondolkodtam, hogyan tudjuk elkerülni a lelki erőszakot? Ha valami nem a megfelelő időben és körülmények között történik, akkor hogyan ne legyünk dogmatikusak, amikor a szabályok sokkal fontosabbak? Ez arról jutott az eszembe, amikor a hittestvéred nandafalvi történetét mesélted, aki késő éjjel Nárájan Mahárádzs megérkezésekor vacsora helyett, először fürdeni akart menni, a szabályokat betartva.

Szvámí Tírtha: Nos, hirtelen eszembe jutott valami, ami kapcsolódik ahhoz amiről korábban beszélünk, hogy miként tanítanak a tanítók? Sríla Prabhupád és Sríla Srídhar Mahárádzs idejében, tehát nem túl régen, élt egy nagyon emelkedett szent ember, Krsnadász bábádzsí. Ő egy kírtaníja bhakta volt, aki teljesen a Szent Neveknek szentelte minden figyelmét. Amikor különböző kérdésekkel mentek hozzá a bhakták, Ő csak annyit mondott, hogy „Haré Krisna”. Ha kérdezték, csak ezt felelte. Vajon ez fanatizmus vagy sem? Esetleg figyelmen kívül hagyta a kála-patra-désát? Vagy inkább egy nagyon mély tanítást adott?

Sokszor a túl sok kérdés csak eltereli a figyelmünket. Ha, ahogy mondtad a lelki gyakorlatainkra, azaz a Szent Nevek zengésére, mint szádhanára fókuszálunk, akkor nem túl sok más irány létezik a számunkra. 

Viszont például te, Námámrta egy állatklinikán dolgozol, ha jól tudom? Tehát, ha egy állattulajdonos bemegy hozzátok és azt kérdezi, hogy „Ó, az én drága kis kedvencemnek ez meg ez a baja. Mit javasol mit csináljak vele?” S erre te azt mondod neki, hogy „Haré Krisna,” kétlem, hogy ez működne. Tehát, eléggé bölcsnek kell lennünk ahhoz, hogy miként tudjuk megfelelően alkalmazni a ‘hely-idő-körülmény’ figyelembevételével a tanultakat. De végül is, ahogy beszéltük, az anyagi lét betegségeinek egyetlen gyógymódja van, a Szent Nevek zengése.

Tehát, ha bármilyen módon fel tudjuk hívni az emberek figyelmét erre a nagyon fontos üzenetre, ez az ő hasznukra is válik. Én azt tanultam a mestereimtől, hogy ezt az egész folyamatot ők olyan vonzó módon próbálták közvetíteni a számunkra, hogy azt automatikusan mindenki közetni akarja. Ez vajon lelki erőszak? Igen. Olyannyira, hogy ez alól nincs menekvés. Azt hiszem a szeretet a legnagyobb erőszak, mert az ellenállhatatlan. Ha valaki szembeszegül velünk, akkor mi is harcolni fogunk, a harc harcot szül. De harcba tudunk-e szállni olyasvalakivel, aki csak kedvesen, minden figyelmével egyenesen a szívünkhöz szól? Ellent tudunk annak állni? 

Tudjátok okosan kell erőszakosnak lenni. Miért is kellene kegyetlen eszközöket alkalmazni? Használjuk a legkifinomultabb eszközt, amit szeretetnek hívnak. Az ellenállhatatlan. 

Kérédés: Az történt, hogy nagyon kegyetlen erőszakot alkalmaztak velem, és abban a pillanatban teljesen megfeledkeztem Krisnáról. Úgy érzem, hogy Részéről megvan ez a kapcsolat, de részemről elvesztettem azt. S bár továbbra is mantrázok, nem érzem ezt a kapcsolatot Vele. Mit tegyek, hogy ezt helyrehozzam, hogyan tudok ismét kapcsolódni Hozzá? 

Szvámí Tírtha: Nagyon szerencsés vagy, mert ha nem lenne eleven kapcsolatod Ővele, akkor nem kérdeznéd ezt. Tehát közöttetek ott van ez a kapcsolat, s úgy hiszem ez hamarosan egyre inkább meg fog nyilvánulni a számodra! Általában a szívnek a ragaszkodásai és gyengeségei megakadályoznak bennünket abban, hogy a felénk áramló isteni bizalmat megtapasztalhassuk. De amíg megvan ez a vágyunk, hogy szeretnénk helyreállítani ezt a kapcsolatot a Legfelsőbbel, addig gyakorlatilag a kapcsolat is ott van. Máskülönben nem foglalkoznánk ezzel. 

Vannak nehéz időszakok, amikor az elkötelezettségünk tesztelődik, és vannak áldott pillanataink is. Tehát amíg itt vagyunk a kettősségek világában, addig ne lepődjünk meg azon, hogy még a lelki gyakorlatok végzése során is vannak néha jó, és rossz napok. De lennie kell valami állandónak is, mert ily módon lehet közelebb kerülni a lelki dolgokhoz, hogy már egyre kevésbé befolyásolnak a külső körülmények, és egyre inkább fejlődik a belső tudatosságunk. 

De úgy hiszem, hogy ez a lelki életet gyakorlóknak egy nagyon őszinte, valóságos megtapasztalása, hogy néha sikerül, máskor pedig nem. Ugyanez van a bhadzsannal is, néha megtörténik ez a kapcsolódás, máskor pedig nem. Mégis énekelnünk kell, és talán valami megmutatkozik a számunkra.

Ha Gaurakisóra dász bábádzsí kész volt beleugrani a Gangeszba, amikor azt érezte, hogy a Szent Név nem száll alá az ajkaira, akkor mi mit is mondhatnánk? Hol a Gangesz? De mindenesetre, ne adjátok fel! Soha ne adjátok fel! Ez a mi mantránk, hogy soha ne add fel! 

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 11.05.2019 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

Въпрос: Въпросът ми е за духовното насилие. Чудя се дали можем да кажем, че духовно насилие е когато говорим неща, които са напълно верни, обаче обстоятелствата и времето не са подходящо съобразени? Кала-патра-деша – време, обстоятелства и място. Спомням си, Вие казахте, Гурудев, че садхана не е целта, а е средство да се постигне целта, и се чудех как можем да избегнем духовното насилие? Ако не е в правилното време и в подходящите обстоятелства, как да не ставаме догматични – когато правилата са по-важни? В тази връзка се сещам за разказа Ви за онази Ваша духовна сестра, която влязла да се къпе, за да спази правилата, вместо да сготви.

Свами Тиртха: Изведнъж ми дойде на ум нещо във връзка с това, за което говорихме преди – как учителите напътстват хората. Имало един много възвишен светец, Кришнадас Бабаджи, живял във времената на Шрила Прабхупада и Шрила Шридхара Махарадж – тоест съвсем неотдавна. Бил изключително велик киртания и основният му фокус бил върху светите имена. Но когато и бхактите да се обръщали към него с някакви запитвания, той винаги имал само един отговор: „Харе Кришна”. Каквото и да попитате, това бил неговият отговор. Фанатично ли е? Може би той не е взимал под внимание кала-патра-деша? Или е напътствал по много дълбок начин?

Защото множеството въпроси понякога разфокусират вниманието. Ако сме съсредоточени в своята духовна практика, в своята садхана – както ти каза, че святото име е садхана – тогава не съществува разнопосочност. 

Обаче например, Намамрита, ти работиш във ветеринарна клиника, нали? Ако някой собственик на животинка дойде и попита: „Любимото ми куче има такъв и такъв проблем. Какво предлагате?” а ти му кажеш: „Ами, Харе Кришна,” съмнявам се, че това ще свърши работа. Така че трябва да сме поне малко умни да даваме верните отговори според времето, мястото и обстоятелствата. Но в края на краищата, както говорихме, лекарството за основната материална болест е святото име.

Така че ако можем да привличаме вниманието на хората към това толкова важно послание – по някакъв начин – това може да послужи за тяхно добро. Затова, каквото съм научил от моите учители е, че те са се старали да представят този процес по такъв очарователен начин, та всички от само себе си да искат да го последват. Дали това е духовно насилие? Да. И то такова, че няма измъкване. Считам, че любовта, обичта е най-голямото насилие – понеже не можеш да ѝ устоиш. Ако някой се бори с теб, ще устоиш. Борбата води до борба. Ала можеш ли да устоиш, ако някой с нежност, с цялото си внимание директно докосва сърцето ти? Нима можеш да устоиш на това? 

Знаете ли, в насилието трябва да сме интелигентни. Защо да използваме груби методи? Използвайте най-добрия, най-изискан метод на насилие; нарича се обич. Неустоим. 

Въпрос: На мен ми се случи да преживея много брутално насилие. В този момент напълно забравих за Кришна. Чувствам, че връзката все още я има от Негова страна, но от моя страна аз загубих тази връзка. И макар да мантрувам, не мога да усетя моята част от връзката. Какво да направя, за да възстановя тази връзка? 

Свами Тиртха: Ти си късметлийка. Защото ако нямаш жива връзка с Него, не би имала такъв въпрос. Така че тя съществува. И мисля, че съвсем скоро ще се разкрие все повече и повече. Обичайно нашите привързаности и сърдечни слабости ни пречат да преживяваме този волен поток на божествено доверие. Но докато поне имаме това желание да искаме да възстановим своята връзка с Бога, на практика тази връзка съществува. Иначе нямаше да се вълнуваш от това. 

Има моменти на сухота. Тогава се тества посветеността ни. А от другата страна са благословените мигове. Докато сме тук, в света на двойственостите, не се изненадвайте, че даже в духовната практика понякога имаме светъл ден, а друг път имаме лош ден. Обаче е нужно някакво постоянство. Защото това е начинът да се доближим до духовността – все по- и по-малко да зависим от външните условия, а все повече да развиваме вътрешното духовно съзнание. 

Но считам, че това е много честно, истинско преживяване на практикуващия – че понякога се получава, друг път не се получава. Същото е и с бхаджана – понякога се получава, друг път не се получава. Въпреки това трябва да пеем. И може би нещичко ще се разкрие.

Щом Гоура Кишора дас Бабаджи е бил готов да се хвърли в Ганг, когато е усещал, че святото име не се спуска на устните му, какво да кажем ние? Къде е Ганг? При все това, не се отказвайте. Никога не се отказвайте. Това е нашата мантра: никога не се отказвай. 

(следва продължение)