Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2020.01.05-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Ott tartottunk, hogy „Ő az, Aki ismeri minden cselekedet valódi célját”, s ha teljesen odaszentelődünk, akkor olyan „színűre festi” az életünket, amilyenre Ő akarja, az már Rajta múlik.

„S mi az összes cselekedet valódi célja? Az egyetlen, Abszolút, Univerzális erőnek, tehát az Úr Krisnának az elégedettsége. De erre a felismerésre a hétköznapi, sekélyes dzsívák nem képesek eljutni. Ők nem tudják megérteni vagy felfogni a dolgok valódi értelmét, másképp értelmezik a körülményeket, felszínesen, illuzórikusan. Mi a saját szemszögünkből értelmezzük egy földrengés, egy vihar vagy bármi másnak az igazi okát, és ez pedig a saját egyéni érdekünktől függ, azok valódi jelentése rejtve marad a számunkra. Ezt hívják májának, s ez működteti az összes cselekedetünket. Mindent a saját érdekeink, a saját szintünk szerint értelmezünk, s ezzel kell felhagynunk!”[1] Ahogy tegnap már megbeszéltük, adjuk fel a korábbi tudatszintünket, azért hogy egy magasabb tudatossági szintre ébredhessünk. 

„Anélkül, hogy ismernénk a dolgok valódi jelentését, mindaz amit érzünk és kiolvasunk a jelenségekből az illuzórikus. Hiányzik belőle az egyetemes cél, és csupán a saját érdekeink szerint értelmezzük azt: „Nem, ez ezért és ezért van.” De ez csak a saját szemszögünk, az amit képesek vagyunk érezni, elhinni, de ez nincs összhangban a dolgok egyetemes céljával, tehát illúzió csupán. Még a hitünk is az illúzió hatása alatt van, nincs köze az Abszolút valósághoz. A dolgok saját olvasatát nem fogjuk megtalálni az egyetemes nézőpontban.” Tehát ezeket nem lehet összehasonlítani, a saját szemszögünket az Abszolútéval. „A saját perspektivikus látásmódunkból, akkor fogunk kigyógyulni, akkor fog megszűnni, ha már mindent Krisnáért valónak tekintünk.” Tehát, akkor fogunk kigyógyulni az anyagi lét betegségéből, ha meglátjuk, hogy minden Krisnáért van, s eggyé válunk ezzel az akarattal.

„Ezt az érzést, ezt a felfogást nevezzük illúziónak, vagyis nem létezőnek. Látszólagos, de nem valós, tehát valójában nem létezik, ezért nevezzük illúziónak. Még amit annak is hiszünk az sem az, hanem Májá. A „má” azt jelenti, hogy „nem”, a „já” pedig azt, hogy „ami”, tehát „ami nincs”. Látszólag úgy tűnik, mintha létezne, de valójában nem így van, az csupán illúzió. Tehát ezen az anyagi szinten kizárjuk a végtelen iránti érdeklődésünket, és helyette inkább a saját érdekeink szerint mérjük a dolgokat. Csak a saját, kizárólagos önös érdekünk szerint mérlegelünk mindent. Ily módon figyelmen kívül hagyjuk a végtelen evilági megjelenést, helyzetét, feladatát és szolgálatát, ezt hívják illúziónak.”

Ezért van szükségünk gurura, tanítómesterekre, mert ők képviselik a magasabb valóságot. S erről jópár komoly tanítást kaptunk Gurudévtől. Úgy hiszem, már meséltem nektek azt a példát, amikor azt javasolta, hogy: „Miért nem nyittok az udvarról egy közvetlen bejáratot a templomba?” Tudjátok, akkoriban egy tanyasi parasztházban laktunk, és egy közvetlen bejárati ajtó a templomba az nem lett volna célszerű megoldás. Egyrészt a kosz, másrészt télen a hideg egyenesen a templomba került volna. Tehát próbáltuk elmagyarázni Gurudévnek, hogy: „De tudod, hogy akkor ez és ez lesz…”, szóval mindenféle önös érvvel álltunk elő. Mire ő nagyon szomorú arccal csak annyit mondott: „Bárcsak egyszer is “igent” mondanátok!” Ő egy nagyon okos valaki volt, természetesen ismerte az összes józan érvet, hogyan mivel járna egy közvetlen bejárat nyitása, de nem erről szólt az egész. Csak tesztelni akarta a rátermettségünket, meghódoltságunkat. „Hacsak egyszer azt mondanátok, hogy igen…” 

Tehát más célja volt ezzel. A szavak szintjén ugyan megértettük őt, de lelki szempontból még nem voltunk készek erre a magasabb látásmódra. Jó pár hasonló eset volt, amikor úgy gondoltuk, hogy a javaslatai túlságosan extrémek, kivitelezhetetlenek, majd másnap mégiscsak neki lett igaza, s minden úgy történt, ahogy ő szerette volna. Illetve voltak olyan jóslatai, látomásai, melyek nagy része most valósul meg. Tehát néha ütköznek az egyéni és az egyetemes érdekek. Szinte életünk felét ezekre pazaroljuk, próbálva ráerőszakolni a saját véleményünket a magasabb igazságokra. Aztán lassacskán feladjuk, és ez a módja, hogy egy magasabb tudatszintre való ébredésnek. Amikor már nem a saját tudásunkra, vagy tapasztalatainkra hagyatkozunk, hanem feltárul előttünk a valódi lényeg. Sokkal magasabb, sokkal kifinomultabb módon viszonyulunk mindenhez. 

„Jathábhászó jathá tamah[2] – a fény és a sötétség egyaránt létezik. Az igazság hiánya, még nem igazság, az tamah, sötétség, tudatlanság, tévedés és hiba.” Az igazság hiánya, még nem igazság! „Az egész Srímad Bhágavatam ontológiai alappillére a négy fő slókában rejlik. Az Úr direkt és indirekt formában mindenütt jelen van.”

Tehát, ha meg kell tanulnunk, meg kell tapasztalnunk valamit ebben az életben, akkor azt szeretnénk direkt módon, ne pedig az indirekt iskola tanításai szerint tenni. Ez a közvetlen iskola ez a szelíd tanítási mód, az engedelmeseké, míg a másik intézmény inkább az engedetlenek számára való. Az indirekt tanítás, az illúzió, míg a direkt út Krisna kegye.

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs Antológiájának 4. fejezete: „Hearing to see”
2. Shrimad Bhagavatam 9.2.34