Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.05.12-i szófiai esti tanításából)

Megtiszteltetés, hogy itt lehetek veletek! Ma tovább folytatjuk elkezdett témánkat, ami az élet keserű piruláiról szól. Beszélgettünk a születésről, majd a betegségről, mint az anyagi lét alapelveiről, jellemzőiről, azután pedig az élet alkonyáról, az időskorról. S úgy tűnik napról-napra egyre inkább fogyatkozik a hallgatóságunk, most hogy így végül elérkeztünk az anyagi szenvedés utolsó témájához, és ez pedig a halál, ami nem igazán egy közkedvelt téma. De inkább fogalmazzunk úgy, hogy „Az öröklét titka”.
Úgy hiszem, hogy ez egy teljesen természetes emberi reakció – az, hogy nem fordítunk túl nagy figyelmet a halálra. Azt mondják, hogy az emberek úgy élnek mintha örökéletűek lennének, mintha nem kellene elmenniük innen. Mégis van egy kis különbség aközött, hogy örökéletűek vagyunk és aközött, hogy egyáltalán nem törődünk az ittlétünk végével. Viszont általában kétféle módon szoktuk megközelíteni a halált, mint az élet egyetlen végső elvét. Vagy el akarjuk kerülni, vagy pedig valakiket kultikusan nagyon foglalkoztat a halál, mint például azokat a fiatalokat, akik divatból csontvázas pólókban járnak. Tehát meglehetősen ambivalens hozzáállások léteznek, vagy foglalkoztat bennünket, de próbáljuk elkerülni; vagy pedig nem is gondolunk rá, de egyszer mégiscsak bekövetkezik.
Alapvetően a keleti tanítások az anyagi lét négyféle szenvedéséről beszélnek itt a Földön. S úgy hiszem ezzel kapcsolatban nagyon hasznos meghallgatnunk Buddhának egy tanulságos történetét, amikor szembesülnie kellett az élet ezen valóságaival. Fiatal hercegként, egy rendkívül különleges életet élt, ugyanis a külvilágtól elszigetelve egy palotában nevelkedett. Apja szerette volna megóvni őt mindenféle negatív hatástól, így elég rendhagyó élete volt a palotán belül. Minden mennyeien csodálatos volt körülötte, egészséges és fiatal volt, szolgák hada vette körül, ahol csak élveznie kellett az életet, illetve fényes jövő állt előtte, mint leendő király. Ugye valami ilyesféle életet képzelünk el magunknak is?  Mennyei élvezetek, egészség, vagyon, bölcsesség, amikor mindenünk megvan, ami kell.
Majd egy napon kikocsizva mégiscsak elhagyta ezt a mennyei palotát. S tudjátok, amikor először megyünk valahova és ott ismeretlen dolgokat tapasztalunk, amikről korábban fogalmunk sem volt, az igen megdöbbentő tud lenni a számunkra. S miket látott odakint? „A herceg megpillantott egy öregembert, akinek elaggott testén az idős kor jelei már erősen megmutatkoztak, és aki nagyon különbözött más férfiaktól, ezért így szólt a kocsihajtójához. „Ó, kedves kocsisom, ki ez a fehér hajú ember, aki egy botra támaszkodik, s akinek szemei mélyen megbújnak a szemöldöke alatt, s egész testében görnyedt, — mitől ilyen más, természetesen ilyen, vagy valami baleset történt vele?” Értitek tehát, hogy azelőtt sohasem látott még idős embert. S így szólt: „Milyen szokatlan! Mitől fehér a haja, és miért olyan furcsa az arca? Ez normális dolog? Ilyet még nem láttam!” S mit felelt erre a kocsihajtója, aki jobban ismerte az élet valóságát, mint Buddha? „Az öregség az, ami ennyire meggyötörte, — ami a szépség, az életerő, az érzékeink, s az emlékeink elrablója, ami szomorúvá és boldogtalanná tesz.”[1]
Azelőtt Sziddhárta herceg egy olyan mennyei helyen élt, ahol csak fiatalok vették körül, majd hirtelen meglátott egy idős embert – ami nagyon megrázó élmény volt a számára. A kocsis pedig nem kendőzte el a dolgokat, nagyon erős és józan véleményt mondott: „Ez a boldogság elpusztítója, ami elrabolja az életünket, és így tovább.” Ez volt Buddha első megrázó tapasztalata – szembesülni az öregkorral. Majd tovább mentek az utcán, s egy másik dolgot pillantottak meg.
„Ezután észrevett egy másik embert, akinek teste tele volt különböző betegségekből származó sebekkel.” Inkább ezeket most ne részletezzük. S Sziddhártha ekkor ismét megkérdezte, hogy „Mi történt ezzel az emberrel?” Majd a kocsihajtója így válaszolt, „Kedves uram, ez egy nagyon súlyos csapás, ami a felnőtteket érinti és amit betegségnek neveznek, melyet a szervezetben kialakult gyulladások okoznak, és ami még ezt az erős embert is olyan állapotba hozta, hogy már nem ura önmagának.” Tehát ismét egy újabb megrázó tapasztalat – hogyan lehetséges az, hogy mindenki erős, fiatal, egészséges, majd hirtelen találkozol valakivel, aki ennyire elgyötört állapotban van?! De még jött ennél is rosszabb, mert egyszer csak egy temetési menettel találkoztak. A herceg ismét megkérdezte a kocsihajtót. „Ki az, akit ott feldíszítve visznek, és gyászolók sírva kísérnek, de már nem lélegzik?” „Ez egy szerencsétlen ember, akit megfosztottak értelmétől, érzékeitől, életerejétől és egyéb jellemzőitől, aki eszméletlenül fekszik, akár egy darab fa vagy szalmaszál, és akit barátai és ellenségei egyaránt elhagytak.”[2]
Tehát ennyit a halállal való találkozásról. Ezek által szembesülnie kellett az élet ezen realitásaival, mint az öregség, betegség és halál. Először természetesen kissé megijedt, „Vajon ez velem is meg fog történni?!” Érzékelitek az ártatlanságát? Nem tudom, hogy szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre, de mi már szembesültünk az életnek ezekkel a nehézségeivel. Az ifjú Sziddhártha hercegnek nagyon megrázó volt látni az élet ezen valóságait, és elhatározta: ‘Ha ez az élet, akkor megoldást kell találnom ezekre a problémákra.’ Számára ez egy éles váltás volt a korábbi elszigetelt életéhez képest. Számunkra ez nem annyira meglepő dolog, hiszen ezekkel nap, mint nap találkozunk, és ezért mi kevésbé drasztikusan reagálunk, mint Sziddhártha herceg. Ő azonnal úgy döntött, hogy feladja addigi kényelmes életét, fényes jövőjét és elmenekül a palotából, hogy megoldást találjon ezekre a problémákra.

(folytatása következik)

1.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 28-30.
2.  Buddha-csarita (Buddha élete), 3. Könyv, 42-60.