Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2019.01.04-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Kérdés: Egy ideig a Sveta Gora-i kolostorban éltem, és ismereteim szerint a keresztény fogadalmak között létezik egyfajta hierarchia. Például az engedelmesség előrébb való, mint a tisztaság, a cölibátus és a szegénység. Illetve saiva[1] könyvekben olvastam, hogy ott a fogadalmak egyenértékűek, egyik sem fontosabb a másiknál. Ilyen szempontból, mi jellemző a vaisnava tradícióra?
Szvámí Tírtha: Előfordulhat, hogy két vaisnava szerzetes között nézeteltérés támad, s ekkor az utolsó érv így szokott hangzani „A szent engedelmesség nevében, kérlek fogadd el a véleményemet”. S ez alól nincs menekvés, itt már fejet kell hajtani, „Rendben, elfogadom.” Ez egy nagyon erős fogadalom, ami előtt mindketten meghódolnak. Szóval igen, ezt tekinthetjük egy magasabb elvnek.
Tehát a kérdésed az volt pontosan, hogy a vaisnava tradícióban létezik-e ilyen fontossági sorrend. Erre vonatkozólag Csaitanja Maháprabhu útmutatása a mérvadó. Híres, nyolc versszakból álló költeményének a Siksástakának az alázatra vonatkozó leggyakrabban idézett verssora így hangzik: „Aki alázatosabb a fűszálnál, béketűrőbb a fánál, és minden tiszteletet megad másoknak anélkül, hogy ezt magának elvárná, az méltó arra, hogy szüntelenül zengje Krsna szent nevét..“[2] Ez egy gyönyörű vers, s ha igazán sikerül megragadnunk a lényegét, akkor biztos vagyok benne, hogy képesek leszünk megfelelő alázatot tanúsítani a kellő helyen és időben.
Viszont hányszor kapjuk magunkat azon, hogy ezt a verset idézzük, miközben épp ellenkezőleg viselkedünk! Másokra mutogatunk, hogy „Miért nem vagy olyan türelmes, mint egy fa, amikor velem társulsz?” Vagy „Prabhu, miért nem vagy olyan alázatos, mint egy fűszál?” Ez nem így működik, mivel először nekünk kell ezeket gyakorolnunk másokkal szemben, minden tiszteletet megadva nekik, s akkor nem fogunk elbukni. Hiszen, mi a cél? Az hogy a megfelelő alázattal zengjük a Szent Neveket. Tehát, ha sikerül nyitott szívvel, tiszta, alázatos hangulattal mantrázni, akkor könnyebb megragadni a lelki lényegét. Mindamellett ácsárjáink azt is megemlítik, hogy ezt az alázatot az épeszű szentekkel, és ne az eszement materialistákkal szemben gyakoroljuk.
De alapvetően az alázatnak ezt a belső minőségét kell elsajátítanunk, nem pedig a külsőleg mutathatót, miközben belül pedig felfuvalkodottak vagyunk. S ez egy nagyon jó ajánlólevél. Egyszer már meséltem nektek azt a történetet, amit a Sharanágati megjelenésének negyedik évében olvashattatok is. Ez egy nyilvános előadásról illetve egy azt követő személyes beszélgetésről szól. Már az előadás közben feltűnt egy fiatalember, aki rendkívüli módon figyelt.  Az előadás után beszélgetésbe elegyedtem ezzel az ifjúval, érdeklődtem róla, hogy „Kit tisztelhetek benned, mivel foglalkozol?” Tudjátok rólam, hogy nem annyira vagyok beszédes, inkább szívesen hallgatok másokat, de ez alkalommal nekem kellett beszélnem, mert az illető annyira figyelt rám. Majdnem egy órát beszéltem, és ő közbe se szólt, csak figyelt. Majd valahogy azt említettem, hogy mennyire fontos az alázat a lelki életben. Mire ő,  „Ó igen,  az alázat! Azt hiszem meg kell tanulnom, milyen is az igazi alázat.” Meg kell, hogy mondjam, ez igencsak meglepett, hiszen ha valaki teljes figyelemmel, nagyon alázatosan hallgat, és amikor az alázat kerül szóba, arra azt mondja, hogy „Igen, ezt még meg kell tanulnom” – az egy nagyon jó jel. S mi történt ezután? Bhakta lett az illető. Tehát, ha valaki kellően kifinomult az alázatra, az nagyon jó jelnek tekinthető.
Mondhatok nektek még egy ilyen jelet? A bhadzsan szeretete egy további jó ismertetőjel. Egy másik nagy nyilvános előadáson történt, amikor mindenféle vetítés, kerekasztal beszélgetés, főzőbemutató és egyebek voltak. Tehát ez egy több órás program volt este 8-tól kezdődően és éjfél után mi már természetesen teljesen kidőltünk… S ekkor valaki a közönségből megkérdezte, „Lehetne még egy bhadzsan?” Na ez egy olyan pillanat volt! S mi következett ezután? Ez az illető is bhakta lett. Majd a jövendőbeli férjét is magával hozta, aki szintén bhakta lett, aztán a bátyját is, aki megintcsak bhakta lett. Ő már alapvetően jógázott, de ezután azt mondta nekem, „Évek óta jógázok, s ott állandóan emlegették, hogy a szamádhi így, a szamádhi úgy, de nem tudtam mi az. Most, hogy bhadzsanáztunk, már értem miről beszéltek.”
Tehát vannak ilyen kedvező jelek. Ha vonzódunk az alázathoz, a bhadzsanhoz, mit sem szólva, arról, ha vonzódunk a praszádamhoz, akkor megfelelő bhakta jelöltek vagyunk. Szóval, így néz ki a mi fontossági sorrendünk.

(folytatása következik)

1. Síva könyvek
2. Siksástakam 3.