Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2013. májusi szófiai tanításából)

“Kérdés: Sríla Bhaktivédánta Szvámí Prabhupád a Srímad-Bhágavatam 4.12.33. verséhez írt magyarázatában írt valamit Dhruva Mahárádzs történetével kapcsolatban. Azt mondja, hogy Dhruva Mahárádzs olyan hatalmas bhakta volt, hogy képes volt hazavinni édesanyját, vissza Istenhez. S aztán így folytatja: “Ha tanítványaim egyike olyan erős lesz, mint Dhruva Mahárádzs, akkor ő vissza tud vinni engem, vissza Istenhez.” Ez az állítás nagyon titokzatosnak tűnik.”

Srídhar Mahárádzs válasza:”Dhruvának édesanyja a Guruja volt, a vartma-pradarsaka-guruja, az első iránymutatója, éppúgy, mint Csintámani Bilvamangal Thákur esetében. Csintámanin keresztül Krsnának az ácsárja funkciója nyilvánult meg, mint vartma-pradarsaka, s hasonló módon kezdetben Dhruvát édesanyja inspirálta, az első lelki útmutatás tőle származott. Dhruva aztán később Náradától kapott tanácsot, majd bhadzsanjának ereje által elérte a következő szintet, majd ismét tovább lépett. De a vartma-pradarshaka-guruja az édesanyja volt, mégis nyilvánvalóan el kellett hagynia. A vartma-pradarsaka-guru az a személy, akitől a kanistha-adhikári bhakta az első instrukcióit kapja a lelki fejlődés útján. Azonban itt figyelembe kell vennünk Dhruva és édesanyja előző életeit. Dhruva előző életében jelentősebb fejlődést ért el, majd ebben az életben az Úr elrendezéséből az édesanyja indította el a megfelelő irányba, s attól kezdve az imádat útját választotta. Előző életeikben mindketten a helyes irányban fejlődtek, de néha az általános iskolai tanárnak lehet olyan diákja, aki rendkívüli tudású”.[1]

Valószínűleg ismeritek Dhruva Mahárádzs történetét. Ő egy kisfiú volt, akit édesapja megsértett bizonyos családi problémákból kifolyólag. Édesapja volt a király, két feleséggel, és a másik feleségét, nem Dhruva édesanyját részesítette előnyben. S amikor az apa valamiképpen kimutatta ezt, Dhruva megsértődött. Sírva szaladt az anyjához: „Mit tegyek? Hogyan toroljam meg ezt a sértést?” Az anya próbálta megbékíteni, de végül az ötéves kisfiú elhatározta, hogy elmegy a dzsungelbe meditálni. S ezután egy elég szigorú gyakorlatba kezdett. Majd Nárada Muni adott neki tanácsot a szádhanát illetően – miként végezze a meditációját. Nem igazán emlékszem a részletekre, de először azzal kezdte a vezeklését, hogy hetente egyszer evett. Majd a következő szintre lépve, hetente csak egyszer ivott. Majd emelte a mércét, és hetekig nem evett semmit. Nagyon eltökélt volt ebben az egyre szigorúbb tapaszjában. Annyira, hogy végül a lemondása által az Úr Visnu megjelent előtte és megkérdezte: „Mit szeretnél, kedves fiam?” s ő így válaszolt: „Ó, milyen ostoba voltam! Hatalomra szerettem volna szert tenni, de most elnyertem, hogy láthatlak. Teljesen elégedett vagyok. Amikre vágytam csupán üvegcserepek, de most isteni darsanban részesültem, így teljesen elégedetté váltam.” Majd mi történt ezután – visszament és megküzdött mindenkivel: lekaszabolt minden démont, csak hogy megmutassa az erejét. Olyannyira, hogy a félisteneknek kellett eljönniük, hogy megbékítsék: „Elég! Nem kell túlzásba esni!”

De mit is mond nekünk ez a történet? Először is, ha megbántva érzed magad, ne vedd túl komolyan, mert úgy végezheted, hogy mértéktelenül gyilkolod a démonokat. Másodsorban, mindannyian különböző motivációval kezdünk bele a meditációnkba, a lelki fejlődésünkbe. Legtöbb esetben ez egyfajta anyagi motiváció – akár a túl sok szenvedés, akár valaminek az elérése motivál bennünket. Azonban ha eltökélten követjük az instrukciót, amit kaptunk, elérhetjük célunkat. S ez a cél még a várakozásainkat is felülmúlhatja. Csupán a jelentéktelen kis problémádat akartad megoldani, de lehet, hogy találkozol a Legfelsőbb Úrral.

(folytatása következik)

[1] “Sríla Srídhar Mahárádzs: Az arany lajtorja., 2. fejezet: Az egyetemes tudat