Sharanagati

(részlet Szvámí Tírtha Szófiában tartott 2012. májusi leckéjéből)

(az előző hétfői lecke folytatása)

Most következik a történet egyik fontos pillanata, ennek címe pedig Hiranjakasipu
vezeklése.[1]

„A daitják ura, a rémséges Hiranjakasipu halhatatlanná akart válni, szabadulni akart az öregkortól és legyőzhetetlenné szeretett volna válni mindhárom világban. E cél elérésének érdekében a Mandara-hegység egyik barlangjába vonult el és nagy vezeklést gyakorolt úgy, hogy a két nagylábujján állt mozdulatlanul, kezeit az ég felé tartva; teste olyan egyenes volt akár egy szálfa. Vezeklése erejének köszönhetően ragyogó fény áradt ki Hiranjakasipu testéből. Mivel az összes félisten tartott tőle, ezért elrejtőztek előle. Amikor látták, hogy Hiranjakaspipu egy félreeső helyen vezeklést gyakorol, megkönnyebbültek, és visszatértek a saját helyükre, mivel meg voltak győződve arról, hogy többé nincs mitől tartaniuk. Azonban Hiranjakasipu szörnyűséges lemondásainak eredményeként tűz és füst kezdett előtörni a fejéből, mely az összes élőlényt megperzselte, mind az alsóbb, mind a felsőbb bolygórendszerekben. Valamennyi óceán és tenger felkavarodott. A hegyek, szigetek és kontinensek rázkódni kezdtek. A bolygók és csillagok meginogtak, és valamennyi irányban érezni lehetett Hiranjakasipu vezeklésének égő kisugárzását.”

Itt egy módszer leírását hallottuk, ezt hívják tapaszjának, tapasznak. Mi is a szó jelentése?

Válasz: Lemondás.

Szvámí Tírtha: Igen, tapasz, tapaszja, tapah jelentése ’vezeklés’. A Srímad Bhágavatam egyértelműen leírja, hogy a vezeklés, vagy egyfajta önkontroll, a hatalom, az erő egy forrása. Vajon szükségünk van erőre ahhoz, hogy a lelki gyakorlatainkat végezzük? Ha reálisak akarunk lenni: sok erőre van szükségünk. Hogyan tegyünk erre szert? Nekünk is lemondást kellene gyakorolnunk, mint Hiranjakasipunak? Talán kimenni a Vitosa-hegységbe és lábujjhegyre állni, az ég felé nyútózva? Szerencsére Csaitanja Maháprabhu egy teljesen más módszert, ami mégis nagyon hasonló ehhez, vezetett be a spirituális energia gerjesztésére. Állnotok kell, néha meg lábujjhegyen ugrálni, az ég felé nyújtózva. Azt nem tudom megígérni, hogy ha így ugráltok, füst fog felszállni a fejetekből az áratin. De azt meg tudom ígérni, hogy a bennetek lévő összes negatív energia távozni fog a szervezetetekből, és egy nagyon különleges erő fog megjelenni az arcotokon. Ezt hívják mosolynak. Látjátok – ez lesz látható az arcotokon.

Az eredmény mégis ugyanaz – az önfegyelem gyakorlásával több lelki energiát nyerhettek. Ha valakinek több energiára van szüksége – mert az életünkben néha extra erőre van szükség ahhoz, hogy elhárítsunk néhány nehézséget vagy elérjünk valamely célt – akkor végezhettek egy kis tapaszját, egy kicsi lemondást, mert ez fog erőt adni.

A szanszkritban a tapasz jelentése valójában ’hő’. A hő pedig energia, igaz? Tehát a testi elfoglaltságaitok megzabolázásával, visszafogásával lelki energiát nyerhettek. Ezért kell követnünk a számunkra megadott alapelveket, mert ez az önfegyelem. A lemondásaitok által nyert hőenergia fog segíteni benneteket abban, hogy megvalósítsátok a lelki céljaitokat.

Tehát mi a különbség a lábujjhegyen álló, kezeit az ég felé emelő Hiranjakasipu illetve a kírtan közben magasba ugráló tanítvány között – mi a különbség? Ugyanaz, mint a teve és a hangya esetében. Hiranjakasipu csak magáért fáradozik, nekünk pedig a Jóistenért kell ugrálnunk. Tehát ne veszítsétek el a kedveteket, türelmeteket és elkötelezettségeteket!

[1]  A felolvasás folytatódik Bhakti Vallabh Tírtha Mahárádzs A szent életű Prahlád c. könyvéből