Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.08.18-i ludastói reggeli tanításából)

Az élet jó, a bhakta élet az jobb, a tökéletességre jutott élet pedig a legjobb. De, hogy mi is ez a tökéletesség, azt hiszem az utóbbi napokban ebből kaptunk egy kis ízelítőt. A lassú tökéletesség az, amikor az ember mindent tud kontrollálni – egy teljesen fókuszált, tudatos élet: tudatosak vagytok az igazságot, önmagatokat, a cselekedeteiteket illetően, tehát az élet minden területét szilárdan tudjátok kontrollálni. Az intenzív tökéletesség az, amikor ez az alapszint már megvan és elveszíti az ember az ezek feletti kontrollt. Amikor már nem tudod kontrollálni a gondolataidat, az elmédet, nem tudsz gátat szabni az érzéseidnek. De egy pillanat! Álljunk meg egy percre, hiszen mindenhol ez történik! Az emberek képtelenek fegyelmezni magukat, a szavaikat, a tetteiket, az érzéseiket és minden második pillanatban felrobbannak a méregtől. Tehát ők már az intenzív tökéletesség szintjén állnának? Nem hiszem. Inkább azt mondhatjuk, hogy még a lassú tökéletességet, a kontrollált szintet sem érték még el.

Úgy hiszem, hogy az önfegyelem teljes hiánya helyett, és a lassú tökéletesség helyett, inkább egy olyan fajta intenzív tökéletességre van szükség, ahol az ember képes meghaladni minden korlátot.

Ahogy említettem az élet jó. Élni jobb, mint nem élni. Ez azért van, mert az élet egy esély arra, hogy valamit beteljesítsünk. Ha egy misszióval születsz erre az életre, akkor sokan azt fogják gondolni, hogy egoista vagy. Éppen ezért vannak bizonyos fajta szabályok, melyek követése ajánlatos annak érdekében, hogy az ember az élettel általában -, és a lelki élettel is automatikusan együtt járó veszélyhelyzeteket, lehetőség szerint a legjobban el tudja kerülni.

Nehezen használom ezeket a nagy szavakat, de az életünk mégiscsak arról szól, hogy megleljük életünk nagy hivatását, misszióját. Ez valószínűleg nem más, mint hogy visszataláljunk az isteni harmónia világába, visszataláljunk Istenhez. Bhaktivinód Thákur azt mondja, hogy az élet célja, hivatása az, hogy a lélek eredeti helyzetébe visszataláljon, és ez pedig nem más, mint egy szeretetteljes és szolgálatkész összeköttetés az Istennel, ami egy nagyon dicsőséges hivatás. Miért? Mert azt mondják, hogy a király szolgája is a palotában lakik!

S azt hiszem, hogy egy ilyen hivatalos, de kicsit félelmetes tökéletességre, – formálisan fenséges rendszer helyett, vagy talán inkább mellett, – egy olyan tökéletességre van szükségünk, amit megtapasztalhatunk, amiben osztozhatunk és ami szerint lehet élni. Tehát, hogy ne vigyázzállás, hanem életszerű legyen az élet, ami nem másodlagos, hanem az eredendő természetünk szerint való. Krisna is meg szeretné mutatni az emberi arcát, amikor nem hivatalosan, aisvarja hangulatban van jelen, ahol végre nem mindig úgy kell viselkednie, mint az Isten, mert az nagyon borzasztó lehet! Hanem közel akar jönni hozzánk. Ő is vágyik erre az intimitásra, nem mindig ebben a fenséges pompában akar megjelenni. Ezért eljön, mint egy hétköznapi pásztorfiú, mert Neki is szüksége van erre a bensőséges közelségre.

Hadd mondjak erre egy példát, hogy miként is éljük a lelki életünket. Ha Indiában jártok, akkor egy csomó rendkívül izgalmas, érdekes dologgal találkozhattok. Például, amikor Dínabandhu Prabhuval utaztunk, őt nagyon megragadta a csadar[1]. Majd hazatérve több, mint 100 előadást tartott Indiáról, és mindenhol demonstrálta, bemutatta ezt a ‘többfunkciós mobil pulóvert’. Ez volt a csadar, egy gyönyörű, fantasztikus ruhadarab. Egyébként nekem is rendkívül tetszik ez a viselet! Az eredeti gondolatom az volt, hogy mivel ez annyira szép, egyszerű és jelentőségteljes, hogy tekintsük erre, mint egy szimbólumra. Próbáljuk meg úgy használni, mint egy rangot, mely egy lelki szintet is jelent. Előszört azt akartam, hogy ez legyen a bráhmin felavatottaknak a jele, mint egy egyenruha, és akkor lehet tudni, hogy az illető egy stabil pont. Ellenben mi történik máma ezzel a bráhmin uniformissal? A gyerekeknek szolgál takaróul. (Nagy nevetés, mert épp a hallgatóság körében van egy kisgyerek ezzel betakarva). Mert mi hiszünk abban, hogy Isten az kegyes, Ő szeretné betakarni a gyerekeket. Ő nem a hivatalos elvet nézi, hanem szereti a gyerekeket.

Ti milyen tökéletességre vágytok? Hivatalos szerepben tetszelgő, nagyarcú panditok akartok lenni – vagy gyermekek? A hivatalos tökéletességen túl, azt hiszem mindannyian jobban szeretjük az egyszerű tökéletességet.

1. Indiai nagy méretű kendő