Sharanagati

Mielőtt elkezdtük énekelni ezt a dalt[1], eszembe jutott néhány reflexió. Ezt a dalt csupán néhány tanítvány ismerte évszázadokig. Most, néhány száz év eltelte után itt ülünk, és ugyanazt a bhadzsant énekeljük. Hogy került hozzátok? Hogyan került hozzánk? Leírták, de ez a kincs elrejtve feküdt valahol. Természetesen nemcsak dal, hanem a Krisna-bhakti szépsége is rejtve maradt a világ maradék része előtt. Számos követője volt Indiában, ám Indián kívül senki sem tudott Vrndávanról, vagy Radhá-Sjámról, vagy a rásza táncról – senki sem tudott ezekről! Ám hirtelen ez a titok feltárult a nyugati világ számára is! Hogy hogyan? Egy nagy szent közreműködése révén. Hiszen Sríla Prabhupád nélkül nem ülnénk itt. És Sríla Prabhupád mestere nélkül sem. Továbbá az összes vaisnava nélkül sem, akik fenntartották, készültek rá, gondolkoztak és várakoztak, így az isteni szeretet hullámai el tudtak jutni az egész világra. És természetesen Sríla Prabhupád valamennyi szolgája, és valamennyi vaisnava, akik megpróbálják őket követni, valamint ápolni, fenntartani és gyakorolni a vallást. Ebben a felállásba, ebbe a rendszerbe te is beletartozol.

Tehát néha nagyon is becses kincsek hevernek elrejtve, ki tudja, hogy mennyi időn keresztül! Amikor pedig hirtelen csakúgy megnyílnak, akkor szabad utat engednek a legfontosabb, a legbecsesebb gazdagságnak. Elégedettek vagytok azzal, amitek van? Hiszen ácsárjáink kegyéből birtokunkban van valami nagyon szép, nagyon gyönyörű!

Ha valami vagyonhoz jutsz, az azt jelenti, hogy eladósodtál. Valaki szolgált téged. Mindannyiunkat sokan szolgáltak – írással, megőrzéssel, fenntartással, énekléssel – mint például ez a bhadzsan, ami évszázadokkal ezelőttről származik. És mi is itt vagyunk, ugye? Nekünk is meg kell őriznünk, és szolgálnunk kell ezt a kincset, azért, hogy néhány száz év múlva mások is csatlakozhassanak. Hiszen a Jóisten szeretete nem korlátozódik egyetlen földrajzi helyre. Ez az emberiség általános kincse, általános öröksége. Ám ha valaki odajön hozzád, és így szól: „te áldott vagy, gazdag vagy, hiszen lehetőséged van a Krisna-bhakti gyakorlására!” Akkor hálásnak kell lennünk.. Bizonyos értelemben elfeledkeztünk a bőségünkről. A májában élni, az illúzió irányítása alatt azt jelenti, hogy nem is tudunk a mi bőségünkről Mire is születtünk… szenvedésre? Nem! Isteni szeretetre! Így most van rá esélyetek, hogy gyakoroljátok!

Sríla Prabhupád tehát nagyon különleges ember volt, ő hozta el nekünk ezt a nektárt, megannyi embernek biztosítva a lehetőséget arra, hogy betekintést nyerjenek az isteni kedvtelésekbe. Természetesen nem saját maga cselekedett. Nem az ő ereje vagy szándéka volt. Erre a különleges Szolgálatra a Legfelsőbb választotta ki. Mivel ő egy nagyon meghódolt lélek volt, meg is tudta azt tenni. Mit írt a versében, amikor Bostonba megérkezett? „Az én nevem Bhakti Védánta. Akár jelenthetné azt is, hogy van valamennyi bhakti, és valamennyi védánta, minden következtetés szerint – de nekem egyik sincsen. Sem odaadásom, sem tudásom nincsen. Csupán egyetlen dologgal rendelkezem – a tanítómesterem szavai iránti elkötelezettséggel. Bábu vagyok a kezedben, Ó, Uram! Kérlek, táncoltass, táncoltass kedved szerint!” mivel a bábuknak nincsen magánéletük, a mesterüktől függenek. Tehát ez szintén benne van ebben a kultúrában. Hogy leszel képes meghódítani az egész világot? Meghódolással. Elköteleződéssel és odaszentelődéssel.

Krpadhám kérdése: Vajon ezeknek a daloknak az éneklése és a dicsőítése azért működik, mert ez tiszteletadás a számunkra ezeket megalkotó eleink felé?

Szvámí Tírtha: Nem csupán ezért működnek, hanem mert segítenek kapcsolódni. Általában a megfelelő eszköz nagyon jelentéktelen. Például egy csésze – nem veszed figyelembe egy csésze valamennyi tulajdonságát. Minél jobb a csésze, annál kevésbé őrzi meg a saját jelentőségét. Annyira természetes, hogy a csésze tartalmazza a vizet, és te tudsz inni a csészéből, hogy még csak bele sem gondolunk, hogy a csésze létezik, hiszen az annyira egyszerűen betölti a szerepét.

Ugyanígy, mi a célja egy dalnak? Hogy dicsőítse az Isteni Párt – ez a célja. Szubjektív részként pedig segíti a meditációt: „nem én vagyok a fontos.” Úgy értem, hogy az író, a szerző – ő nem fontos. Miért? Ő annyira szépen elrejti magát a folyamatban, nem akarja felfedni magát. Mi is egy ácsárja boldogsága? Amikor a tanítvány Istenhez kapcsolódik. Ez a legmagasabb cél, amit mindannyiunknak szolgálni kell. Ezért az imánk így hangzik: „Kérlek, segíts nekem engedelmes szolgává válni, engedelmes eszközzé a kezeidben!” Hiszen te láthatatlan vagy.

Ezért nem magunkat népszerűsítjük, mi a filozófiát népszerűsítjük.

(folytatása következik)

[1.]  Jaya Radhe Jaya Krishna Jaya Vrindavan by Krishna Das