Sharanagati

 

Mahábháva kérdése: Mindannyian tudjuk, hogy ebben az anyagi világban a Krsna iránti szeretet olyan, mint egy eltorzult tükörkép; de számomra, és én csak magamról beszélek, Krsna szeretete valami elvont dolog. Amikor megpróbálom összehasonlítani az emberi kapcsolatokkal, nagyon távolinak tűnik, mert nem tudok leülni Vele egy asztalhoz, vagy nem tudunk együtt sétálni, megvitatni dolgokat. 

Szvámí Tírtha: Kicsit meglep, amit mondasz, de csak folytasd tovább. 

Mahábháva: Nem arról van szó, hogy elvárom Tőle, hogy azonnal megjelenjen. De még, ha közel is vagy Hozzá és éjjel nappal dzsapázol, akkor is egyedül fogod elkölteni a vacsorád. Nem léphetsz személyes kapcsolatba Vele. Legalább is, én nem vagyok képes erre. S ez így egyáltalán nem kielégítő, mert tudjuk, hogy szabályoznunk kell az érzékeinket, de hiányzik a szívből jövő, teljes körű kommunikáció és társulás Krsnával. 

Szvámí Tírtha: Mit tegyünk? 

Mahábháva: Ez az én kérdésem. 

Szvámí Tírtha: Ez egy nagyon szomorú történet. Mindannyian az istenszeretet iskolájába járunk. Néhányan az első, mások a felsőbb osztályokba. Megint mások tanárok ugyanabban az iskolában, bár ők is ugyanabba az iskolába járnak. Mert ez minden idők legjobb iskolája! S minden attól függ, hogy mennyire emelkedett a tudatosságunk Amint ezt az általunk olvasott könyv említette: „Istenem! Olyan tudatlan vagyok! Annyira jelentéktelen dolgokra fordítottam figyelmet.”[1] Ha fel tudjuk emelni a látásmódunkat, akkor az elmélet gyakorlattá válik a számunkra. Az elméleti Isten, az Igazság megelevenedik a számunkra.  

Tehát, ez egy megoldás a problémára – közelebb és még közelebb kell kerülnünk Krsna valóságához. Néha azt várjuk, hogy a nagyon intenzív meditációs pillanatokban jön el, amikor úgy érezzük, hogy jó bhakták vagyunk. De ezért mondtam félig viccesen, hogy várod, várod, de nem jön! Viszont, amikor valamilyen nehézséget tapasztalsz vagy bukdácsolsz, akkor érzed Isten kinyújtott kezét, Krsna vigasztalását; mert Ő egy cseles fickó. a legváratlanabb pillanatokban jön el, nem, amikor számítasz rá. ‘Ma mindent szépen, az előírások szerint készítettem el, ahogy a könyvek írják. Most jó bhakta vagyok.’ Vársz és vársz és vársz, de Ő nem jön. 

Egyszer az ásram egyetlen brahmacsáríja egy rózsakertben dolgozott. Így mindennap rózsákkal teletömött ingben jött meg a munkából. Tudjátok, az ingujja, az inge alatt, minden tele volt rózsával – s ettől hatalmas pocakja lett. S éppen Gurudévet vártuk. Egyszer az életben volt 300 vagy még annál is több rózsabimbónk. S olyan hosszú virágfüzért készítettünk, hogy az a földet súrolta. Mert vártuk, hogy majd jön Gurudév. S mi történt? Mégsem jött! Gyakorlatilag az volt életem leghosszabb virágfüzére! S ő nem jött. S természetesen, amikor egyetlen virágszirmunk sincs – akkor pedig jönni fog! Amikor a leginkább nem vagyunk felkészülve rá, hogy fogadjuk. Nemcsak virágunk nincsen, hanem még bhógánk sincs az ásramban, s pénz sincs a zsebünkben. A guru ezekben a pillanatokban jön el – amikor nem várod. Nem akkor, amikor mindent olyan szépen rendezel el, ahogy annak lennie kell. Más alkalmakkor, mikor Gurudév eljött hozzánk, nem tudom, hogyan történt, de mindig halava volt praszádamnak. Félévenként egyszer, amikor halavát kezdtünk készíteni; biztos volt, hogy este megérkezik. S akkor megszidott bennünket: „Ó, már megint halava! Minden alkalommal halavát esztek! Meg tudjátok ezt magyarázni?” „Nem, Gurudév! Csak egyszer egy évben!” 

S minként Krsna jó szolgái is a váratlan pillanatokban érkeznek, nem kellene arra számítanunk, hogy az Uruk majd akkor jön el, amikor várjuk. Ugyanis ezek a szolgák Tőle tanulnak, és Őt követik. 

De valójában igazad van, mert legtöbbünk számára az Istenszeretet egyfajta elméleti igazság. Ezért küldi számunkra Krsna a szádhukat, akik közelebb vannak hozzánk. Rajtuk keresztül megtanulhatunk valamit a gyakorlati szolgálatról, mert a szeretet egyenlő a szolgálattal. S ez azt is jelenti, hogy a szolgálat egyenlő a szeretettel. A bhakti egy nagyon gyakorlatias dolog, mert, ha nem tudjuk Istent közvetlenül szolgálni, akkor Ő elküldi nekünk a bhaktáját, akit közvetlenül szolgálhatunk. Ővelük együtt ehetünk, együtt énekelhetünk, focizhatunk velük. 

Épp úgy, ahogy egyszer Gurudév meghívott bennünket focizni. Természetesen én a másik csapatban voltam, és remélem, hogy ő ezt nem veszi sértésnek, de nem focizott túl jól. Szerencsére én sem vagyok valami jó focista. Ennek ellenére a mi csapatunk erősebb volt, mint az övé. Tehát, minden emberi számítás szerint, le kellett volna győznünk a csapatukat. De tudjátok, hogyan is győzhetnéd le a lelki tanítómesteredet?! Nagyon kényelmetlenül éreztük magunkat, és akkor megszületett a jó megoldás: engedtük őket nyerni. 

De például nagyon jó volt sakkban. Tehát a guru néha kész rá, hogy megnyilvánítsa egy nagyon emberi oldalát, mégis soha ne felejtsük el, hogy ki is ő. Ez rajtunk múlik. Ha emelkedett a tanítvány, akkor hajlandó bekapcsolódni a táncba, ha meghívja a mestere. De soha nem fogja elfelejteni, hogy ki kezdte a táncot. 

 

 

1. Sríla Srídhar Mahárádzs: Az arany lajtorja. 1. fejezet „Az érzéki észlelés határán túli látás “