Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017.05.10-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Ha sikerül a tapaszjátokat, úgymond szenvedéseteket egyfajta vezeklésként, önfegyelmezésként értelmeznetek, akkor az mások javára is válhat. Például az apa számára az, hogy pénzt keres, melyből eltarthatja a családját egyfajta önfegyelem, tapaszja. melynek előnyét a család valamennyi tagja élvezi. A fiatok soha nem fogja megkérdezni, hogy: „Édesapám! Mennyire volt nehéz eltartani bennünket?” Nem, sohasem fogja ezt kérdezni, csak azt mondja majd, hogy: „Ó, igen! Ez, meg az kell nekem.” Ugye, mások az élvezői a tapaszjátoknak. Ezt látjuk a hétköznapi életben.

Azonban ezt az elvet a lelki életben is alkalmazhatjuk. Gondoljatok csak bele, hogy hány szent, bhakta és jógi vállalt különböző tapaszját miértünk, azért hogy itt ülhessünk. Pontosan, az életüket kellett odaszentelniük, hogy az utunkat egyengessék. Ez arra kötelez bennünket, hogy folytassuk és kövessük a példájukat. Tehát hozzatok ti is áldozatokat azért, hogy mások javára is válhasson a lelki utatok, és akkor a ‘szenvedésetek’ átalakul és felajánlássá válik.

Vagy vegyetek példát az Úr Jézusról, amiért kész volt meghalni a kereszten, hogy megmentse az egész emberiséget. Tehát a szenvedés mások javára is válik. Meglehet, hogy személy szerint ti nem részesültök az előnyökből, de ha felajánljátok a vezekléseteket, a szenvedéseteket, az áldozathozatalotokat az isteni kedvtelések megvalósulásának érdekében, akkor az a megfelelő helyre kerül. Mi megtesszük és felajánljuk a kis szolgálatainkat az Úr lótuszlábainál, ami olyan, mint a lét gyökere, melyet, ha öntözünk, az az egész fa javát fogja szolgálni. Keményen dolgozunk azért, hogy vizet gyűjtsünk, de ennek áldásából az egész világ részesül. Ez nagyon szép, mert valaki pedig azért hozza a vizet, hogy mi magunk részesüljünk az áldásokból. Ez az, ami összeköt bennünket. Osztozunk a szolgálatban.

Ezért ismételjük annyit, hogy ‘szolgálat, szolgálat’. Mi ez a szolgálat? Másokért élni, odaszentelni magatokat mások érdekében, legyetek gyakorlatiasak! Önfeláldozás, feledkezzetek meg magatokról – számtalanszor hallottuk már ezt! S a legkönnyebb módja, hogy megfeledkezzünk önmagunkról az, ha szerelembe esünk. Hiszen akkor csak a kedvesetekre gondoltok. Ugye így van ez?

Szanátan: Így illik szerelmesnek lenni. Ha közben csak önmagunkra gondolunk, az nem igazán szép és helyes.

Szvámí Tírtha: Mivel akkor még mindig nem vagytok szerelmesek, csak önmagatokba vagytok szerelmesek. Ezért kell szerelembe esnünk a Jóisten iránt, a Jóistennel, mert akkor soha nem bukunk el és akkor nagyon könnyű bármiféle áldozatot meghozni. Általában hogyan próbálják a férfiak elrabolni a kedvesük szívét: „Ó, kedvesem, lehozom neked a csillagokat!” Mindenki tudja, hogy ezt nem fogja megtenni, mégis szívesen hallják ezt a hölgyek. „A lehetetlent is megteszem érted!” És ti készek vagytok ezt megtenni! Tehát ez egy illúzió. Azonban pontosan ezt a fajta lehetetlen illúziót kell megtapasztalnunk a szeretetteljes istenkapcsolatban. „Ó, Uram, Te azt várod tőlem, hogy jó bhakta legyek! Rendben, igent mondok, megteszem, habár ez lehetetlen.”

Visszatérve a tapaszjára. Most már értitek ezt a másfajta értelmezését a tapaszjának, a szenvedésnek? Akkor érdemes szenvedni, ha az mások javára is van, ha az egy felajánlás, ha ezáltal megközelíthető a magasabb valóság. És ha egyszer onnan visszatekintetek, azt fogjátok mondani: ‘Amikor belefogtam ebbe a lelki folyamatba azt hittem, hogy ez ánanda lesz, de közben azt éreztem, hogy ez egy tapaszja, de ma már látom, hogy végig ánanda volt!’

(folytatása következik)