Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.02. Rila-hegységbeni előadásából)

(a hétfői tanítás folytatása)

Tédzsaszviní kérdése: Kedves Gurudév, valójában ez egy újra és újra felmerülő kérdés, ami hosszú évek óta ismételten megfogalmazódik bennünk. Már többször beszélgettünk arról, hogy néha vannak lelki megtapasztalásaink, melyekről azt hisszük hogy ‘most igazán történt valami’, vagy hogy komoly elrendezések történnek az életünkben, viszont többnyire nem tudjuk eldönteni, hogy ezek valóban lelkiek vagy csupán az érzékeink játszanak velünk. Tudnál tanácsot adni, hogyan ne csapjuk be saját magunkat.

Szvámí Tírtha: Ennek eldöntésére segítségetekre lehet mind a filozófia, mind a teológia. Ily módon a korábban emlegetett tortából (szat, csit, ánanda), két szelethez juthattok, a szat-hoz és a csit-hez.

Ez valóban nagyon fontos, mert tudjátok a legtöbb ember vállára az élet rendkívül nehéz súlyként nehezedik. Az emberek szeretnének elmenekülni ezektől, vagy valami jó tanácsra, kikapcsolódásra vágynak, ezért hajszolják az élvezeteket, az újabb és újabb élményeket, hogy elfelejthessék a nehézségeket, az élet realitását. Bár meglehet, hogy sokmillió életen keresztül átéltük már ugyanezeket, ilyen-olyan álmokat kergetve, majd kudarcot vallva. ‘Korábban azt hittem, hogy milyen okos vagyok, majd rájöttem, hogy egyáltalán nem voltam az, de most már valóban az vagyok, mivel belefogtam a lelki gyakorlatokba és az ilyen tapasztalatokat keresem.’ Itt ugyanúgy becsapjuk magunkat. Annyira szenvedtek, hogy most már akartok valami visszajelzést, valami tapasztalást.

Viszont sajnálom, ez így nem fog menni! Nem a lelki tapasztalást kell hajszolni, hanem annyira tisztává kell válnotok, hogy a lelki tapasztalások fussanak utánatok. Szerencsére mi egy olyan iskolához, tradícióhoz tartozunk, ahol a mestereink nem lelki tapasztalásokat kergetnek, hanem végzik a szolgálataikat, amelyek mellett elkötelezték magukat.

Vegyük például Sríla Srídhar Mahárádzsot. Nem tudom ti mit gondoltok Róla, de én úgy hiszem, hogy százévente születik egy ilyen kivételes bhakta, mint Ő. Nagyon különleges volt! És bár teljes megvalósítással rendelkezett, Gurudév mégis azt mondta, hogy csak egyetlen egyszer hallotta azt, hogy valami igazán lelki dologról tett említést. Általában templomának verandáján tartotta leckéit, bensőséges beszélgetéseit. Egyszer ahogy befejezte a tanítást és már éppen belépett volna a szobájába, egy pillanatra visszafordult a bhaktákhoz és így szólt: „Ha tudnátok, hogy én most hová lépek be…” Ez elég is volt a kifinomult bhaktáknak. Csak egyszer említett valamit, egy fél mondat erejéig, viszont egyértelmű volt, hogy Ő nem a szobájába, hanem egy magasabb tudatszinre lépett be. Tehát ebből az egy mondatból megismerhetitek ennek az embernek a lelkiség felé való viszonyulásának a minőségét.

Mi nem a lelki tapasztalásokat hajszoljuk, de mit is tehetnénk, ha mantrázásunk közepette belénk csap a villám? Egy kis elektromosság. Meg vagyok győződve arról, hogy ha elég őszinték vagyunk saját magunkhoz, akkor nem fogjuk becsapni magunkat.

(folytatása következik)