Sharanagati

Néha a tettek nagyon tudnak fájni. De a szavak még annál is jobban. Ha pedig nincsenek pozitív gondolataink, képesek vagyunk mindent tönkre tenni magunk körül. Először tehát fegyelmezzük gondolatainkat, majd a szavainkat, végül pedig a tetteinket.

Ha túl sok figyelmet fordítunk az emberekre biztos, hogy valamifajta csalódottság lesz a vége. Ha azonban figyelmünket Istenre fordítjuk, a bölcsek úgy mondják, nem fogunk csalódni. Még Kempis Tamás is azt mondja: „Ó Uram Jézus, ismét megfelejtkeztem Rólad! Ezért elégedetlen vagyok. Figyelmem az emberekre fordítottam, elfelejtkeztem Rólad, ezért most szenvednem kell.” Azonban ha figyelmünket a Legfelsőbbre fordítjuk, fényében az embereket is teljesebben látjuk majd.

Ugyanezt alkalmazhatjuk lelki társaságban is. Persze fájdalmas lesz! De idővel meg kell értenünk milyen látásmóddal viszonyuljunk a körülöttünk élőköz. Mert amikor találkozunk a bhaktákkal így gondolkodunk: „Ó, találkoztam az angyalokkal. Olyan szerények, hogy elrejtik szárnyaikat.” Aztán felismered: „Nincsenek is szárnyaik!” Utána pedig így gondolkodsz: „Nem is angyalok!” Ez egy nagyon veszélyes pillanat. Ez a felismerés nagyon fájdalmas, azonban ha el tudod fogadni fivéreidet és nővéreidet szárnyak nélkül is, akkor az egy sokkal érettebb társulás. Amikor elfogadsz másokat a hiányosságaikkal és nagyszerűségükkel együtt, akkor válik a csapat egy érett, erős közösséggé.

Olyan ez mint egy család – van tíz gyermeked, kilenc tökéletes, kiváló, egy pedig egy kicsit… Akkor azt az egyet már nem is szereted? Természetes, hogy ugyan úgy szereted őt is. És a fivérek és nővérek is nagyon fogják szeretni a kicsit. Ilyen a dolgok harmonikus rendje.

Felismerni hiányosságainkat, vagy a látásmódunk hibáit, elég fájdalmas. Jobb a fájdalmas igazság, mint tudatlanságban meghalni.