Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

Hogyan érhetjük el lelki céljainkat? Először is meg kell fogalmaznunk a kérdéseket, hogy választ kapjunk rájuk. De még ezelőtt – szükségünk lesz néhány lelki célra. Ha nincsenek, akkor szó sem lehet arról, hogy elérjük őket.

Mi tehát a lelki cél? Jobb emberré válni? Szerintem igen. Hajdanán egy lelki tanítómester az egyik kiváló és nagyon elkötelezett fiatal brahmacsári tanítványával beszélgetett. A mester azt mondta: ‘Miközben a lelki életet gyakoroljuk, jobb emberré kell válnunk.’. Erre a fiú így felelt: ‘Az nem elég!’ Azt hiszem, a mester nagyra értékelte ezt az elkötelezettséget és elszántságot. Húsz év elteltével ismét elkezdtek beszélgetni a lelki élet fontosságáról. Ez már egy nagyon jó jel, ha ugyanaz a tanítvány és ugyanaz a mester még mindig eszmét cserélnek. Majd így szólt a mester: ‘Nos, úgy gondolom, hogy miközben a lelki életet gyakoroljuk, jobb emberi lényekké kell válnunk.’ Mire a fiú azt válaszolta: ‘Igen, ez elég.’

Kinek a fejlődése figyelhető meg ebben a történetben? A tanítványé. A mester nem változott. Húsz éve ugyanazt az üzenetet ismétli: ‘Válj jobb emberré!’ Először, amikor nagyon lelkesek vagyunk, azt mondjuk: ‘Nem, ez nekem nem elég! Adjatok nekem mindent! Egyszerűen csak embernek lenni? Nem! Emberfeletti szeretnék lenni!’ Ez így helyes? Igen! De ha nem húszévesen égtek a lelki vágyaktól, akkor mikor?

De talán később a mi ismeretünk is egyre szélesebb lesz arról, hogy mit is jelent igazi embernek lenni. Mert a Védánta Szútrában az áll, hogy most, amikor ebben az emberi életformában vagyunk jelen, itt az ideje, hogy a Legfelsőbbről érdeklődjünk – és ez az igazi emberi élet kezdete. Nem a testi forma, hanem a megfelelő mentalitás és a megfelelő emberi kötelességtudat elérése a cél. A tudás művelése. Ha tanulunk, találkozhatunk az Urunkkal.

Azt is meg kell értenünk, hogy mi az ember valódi kötelessége. A Bhágavata–puránából megérthetjük, hogy az embernek nagyon különleges szerepe és meghívása van. Ott ugyanis le van írva, hogy a Legfelsőbb Úr hogyan van jelen az egész világegyetemben. Mondhatjuk, hogy az anyagi testünk olyan, mint egy menedék a léleknek. Ugyanígy az egész világegyetem olyan, mint a Legfelsőbb Úr teste: a folyók az erei, a hegyek az csontjai, a Nap és a Hold a szemei, a háta az adharma[1], a vallástalanság, a lábai az alsóbb bolygórendszerek, a négylábú állatok a dereka körül helyezkednek el és a madarak a költőisége! Ez gyönyörű! A lélegzete a prána, az életlevegő. Annyiféle utalást találtok arra vonatkozólag hogyan láthatjátok Őt magát, hol van jelen saját Maga. Végül azt mondják, hogy az emberek szívében lakozik.

Ez az emberi életforma tehát olyan, mint Isten menedéke, Isten otthona. Ennek a nagyon magasztos elvnek megfelelően kell élnünk! És ha ez a cél lebeg előttünk, akkor ez az anyagi világ nem pokol, és a testünk sem egy ürülékkel teli zsák, hanem valami más. Van esélyünk arra, hogy lelkivé tegyük mindazokat az értékeket, amelyekkel ebben az életben rendelkezünk.

Mert a lélek önragyogó. Kedveseim, ti is azok vagytok! Próbáljatok meg ennek megfelelően élni. Ragyogjatok! Ami eltakarja az igazi ragyogásotokat, az csak illúzió, csak egy nagyon jelentéktelen dolog. Ti egy isteni valóság részesei vagytok. Esetleg úgy érzitek, hogy egy istentelen valóságnak vagytok a részesei? Néha igen, de ezt hívják illúziónak – amikor azt hiszitek, hogy az anyagi világba tartoztok. Nem! Istenhez tartoztok. Ez az, amit először fel kell ismernünk: ‘lélek vagyok és Istenhez tartozom. Élő és szeretetteljes kapcsolat köt össze bennünket’.

Ha tehát az isteni valóság részesei vagyunk – bármennyire is jelentéktelenek -, vajon el kellene-e szalasztanunk az emberi életnek ezt az nagyszerű esélyét örökre? Ostobán kellene élnünk? Vagy hagyjuk, hogy eltiporjon az élet? Nem! Mert mi oda tartozunk.

(folytatása következik)

1. vallástalanság