Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Egyik korábbi életemben Bharata Mahárádzsként ismertek. Tökéletességet értem el, mert saját tapasztalatom és a védákból elsajátított tudás közvetett tapasztalatán keresztül lemondtam minden anyagi cselekedetről. Teljesen átadtam magam az Úr szolgálatának, de szerencsétlenségemre erős ragaszkodás ébredt bennem egy őzike iránt, olyannyira, hogy egyre inkább elhanyagoltam lelki kötelességemet. Az őz iránti mély vonzódásom miatt következő életemben egy őz testében kellett megszületnem.”[1]

Ebben a szövegben a legfontosabb az a közvetlen és a közvetett tudás ismertetése. A közvetett tudás – mindazok a konkrét részletek vagy információk, amiket tapasztalataitok alapján gyűjtötök. A közvetlen tudás pedig az, amit érzékeltek. Azt mondhatjuk, hogy ezek az Istenélmények, lelki tapasztalások, a nektek szóló kinyilatkoztatások. Ebben nem kételkedhetünk, mivel ez egy személyes megélés. Lehet, hogy azt mondjátok, ‘Rádhá-Móhan’, mire én ‘Rádhá-Góvinda’, igaz? Ez személyes. Az első szint a tattva; a közvetett tudás, az információ. A tattva, ami teológia vagy Istentudomány, erről vitázhatunk. De a személyes megtapasztalásokról, a közvetlen módon szerzett tudásról, hogyan is vitázhatnánk? Csak az álláspontjainkról tudunk eszmecserét folytatni. Minél inkább fejlődtök, annál kifinomultabb megértésre tesztek szert, annál több barátot fogtok találni. Idővel ez a kölcsönös eszmecsere, bizalmas gondolatok feltárása a lelki tapasztalásaitokról egyre vonzóbb és örömtelibb lesz. Ahogy a Gítában olvashatjuk: „Tiszta híveim gondolatai Bennem lakoznak, életüket teljesen az Én szolgálatomnak szentelték. Nagy örömet és elégedettséget éreznek ők, amikor felvilágosítják egymást, és Rólam beszélgetnek.”[2] Ez tehát a közvetett tudásról szól, mint az információgyűjtés, Isten tudományos megismerése; a közvetlen tudás, pedig a tapasztalatról szól.

„Hős királyom! Mivel valaha őszintén szolgáltam az Urat, még az őztestben is emlékeztem mindenre, ami előző életemben történt. Jól tudom, hogy előző életemben elbuktam, ezért mindig távol maradok a közönséges emberektől. Rossz, materialista társaságuktól tartva egyedül vándorlok, mások szeme elől elrejtőzve.”[3]

A tudatosságunk megtartása a Legfelsőbb áldásának köszönhető. Ha sikerül fenntartanotok ezt a tudatosságot, akár egy, akár több életen keresztül, az igazi áldás. Ne hagyjátok elillanni a lehetőséget, inkább ragadjátok meg! Sohasem tudhatjuk, hogy holnap is tudunk-e még jönni a bhaktákhoz vagy már nem. Tehát ne vesztegessünk el egy pillanatot sem, amit lehet, tegyük meg még ma, sőt most azonnal!

Az igazi eredmény független attól, hogy mekkora népszerűségre, elismertségre tesztek szert, vagy hogyan vélekednek mások rólatok; az Úr a lelki erőfeszítéseiteket és a szándékotok tisztaságát nézi. Lehet, hogy teljesen észrevétlenül, egyedül járjátok az utatok; ha teljesen odaszentelitek az életeteket, akkor sohasem vagytok egyedül. Ne engedjétek, hogy elcsábítsanak a külsőségek! Jobb őszinte utcaseprőnek lenni, mint egy sarlatán jóginak.

„Csupán azzal, hogy a nagy bhakták társaságát keresi, bárki tökéletes tudásra tehet szert, s a tudás kardjával darabokra vághatja az anyagi világbeli illuzórikus kapcsolatokat. A bhakták társaságában az ember a hallgatás és éneklés [sravanam, kírtanam] folyamatával szolgálhatja az Urat. Így felébresztheti szunnyadó Krisna-tudatát, s a Krisna-tudat gyakorlásához ragaszkodva még ebben az életében hazatérhet, vissza Istenhez.”[4]

Ez a célunk, ez a tervünk erre az életre: találjatok haza, találjatok vissza Istenhez. Vágjátok el az illúzió hálóját, amely az isteni tudás kardjával lehetséges! Próbáljátok megragadni a tudatos személyiségeteket és próbáljátok azt odaszentelni az Isteni Pár lótuszlábainál.

Hogyan foglalhatjuk tehát össze az itt tárgyalt fejezeteket, melyekkel ezekben a napokban foglalkoztunk? Aprócska hiba – hatalmas következmények. Azonban az ellentéte is igaz: csekély elkötelezettség, parányi kezdet – óriási befejezés. Adtok egy keveset és oly sokat értek el.

A többi vers az anyagi helyzetet elemezte – a különböző elemeket, gunákat, azok hatásait, az illúziót és hasonlókat. De mi itt a lényeg? Az, hogy a történet első fejezete szomorú, mivel kiestünk az isteni harmóniából. Valamilyen ismeretlen okból kiűzettünk a Mennyországból, itt vagyunk és ezért az egyik szemünk sír. De ennek a történetnek a második fejezetében a másik szemünk is sír – viszont a remény és szeretet miatt, mert tudjuk, hogy lehetséges a hazatérés. Függetlenül attól, hogy milyen megpróbáltatásokon kell keresztülmennünk a relatív szinten, vissza tudunk jutni. Meghívottak vagyunk; ezért sír az egyik szemünk, a szenvedéstől, a másik pedig a boldogságtól. Ha azért űzettünk ki az isteni valóságból, hogy visszatérhessünk, akkor megéri. Tehát kérlek, tegyetek meg mindent a visszatérésért! Érjétek el azt a síkot, amit elérvén minden elértté válik.

[1] Bhágavata-purána, 5.12.14.

[2] Bhagavad-gítá, 10.9.

[3] Bhágavata-purána, 5.12.15.

[4] Bhágavata-purána, 5.12.16.