Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017. 01. 07-i szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

 Ácsárjaván purusó véda [1] – azok, akiknek van lelki vezetőjük, tudják, hogy haza fognak találni, vissza Istenhez. Ez egy nagyon szép kapcsolat még emberi szinten is, mely elhozza és elérhetővé teszi számunkra az isteni szintet. A Gangá Anyácskával való kapcsolat és imádat, amikor is merítünk némi vizet a folyó energiájából és visszaajánljuk Neki – ehhez hasonlóan vajon mit jelent a lelki tanítómester imádata? Elvesztek tőle valamit, használjátok az energiáját – de ne feledkezzetek meg visszaajánlani Neki!

Miért? Mert mindent a mesterünktől tanultunk. Ő az, aki megmutatta, hogyan ajánljunk fel egy szál füstölőt, amikor még ezt sem tudtuk; Ő tanította meg, hogy mi is a virágfelajánlás valódi jelentősége; néha még főzni is tanított; máskor pedig, hogy hogyan étkezzünk. Prabhupád – aki egy 70 fölötti, idős indiai szádhu volt– saját maga tanította a tanítványait, hogyan mossák fel a padlót. Ahogy tudjátok, mint egy igencsak tapasztalt idős tanítómester, tudta, hogy az élet nehéz. Főként akkor, ha fiatalon próbáltok meg valamiféle lelki önfegyelmet gyakorolni, olykor az még keservesebb. Ezért bevezetett egy újítást – volt egy hatalmas edényük tele gulabdzsámun golyócskákkal, mely egy rendkívül édes indiai édesség. Többszáz gulab úszkált egy mézédes szirupban – ez valóban egy nagyon édes finomság. S valahányszor kissé frusztráltnak érezték magukat a tanítványok a túl szigorú önfegyelmező gyakorlatok és a túl sok szolgálat miatt, akkor mindig vett egy golyót és a tanítványok szájába tette – hogy még édesebbé tegye a dolgokat, hogy kaphassanak egy magasabb ízt. Nekünk nagyon gyenge az ízérzékünk, alig vagyunk képesek megérezni a lelki élet szépségének és harmóniájának ízét; ezért néha nagyobb dózist kell kapnunk.

Tehát természetes, hogy igénybe vesszük mestereink energiáját és kegyét, de ne feledkezzünk meg arról, hogy visszaajánljátok nekik! Így lesz teljes a kör – kaptok és adtok, adtok és kaptok.

Ezért tiszteljük nagyon a mesterinket – mivel ők tanítottak meg mindenre és reméljük, hogy az örökkévalóságban majd ismét találkozunk. Természetesen ehhez jó tanítvánnyá kell válnunk. Kérlek benneteket, ha szeretnétek találkozni a mesteretekkel az örökkévalóságban, váljatok jó tanítványokká. Majd, amikor a következő életetekben találkoztok a tanítómesteretekkel, képesek lesztek leolvasni az arcáról, hogy mennyire voltatok jó tanítványai ebben az előző életben. Ha valami isteni boldogság jelenik meg az arcán, biztosak lehettek abban, hogy: ‘Ezúttal is elfogad engem’. Ha pedig egy belülről fakadó félelem szikrázik az arcán: ‘Ó, már megint itt van! Nem tudtam megszabadulni tőle…’ Ezért néha adjatok egy kis pihenőt a mestereteknek. Bár a mester fohásza is ez: „Örök szolgád vagyok!’, de néha segítségért kiált: ‘Istenem, ments meg engem!’

Azt kell, hogy mondjam, bármit adtok, azt fogjátok visszakapni. És ez nem átkozódás – ez a valóság, ez a szabály érvényes. Tehát, ha valami szép szolgálatot végeztek a mesteretek számára, akkor miután guruk lesztek – ahogy Maháprabhu mondja, mindannyian váljatok gurukká – akkor bizonyosan ti is szép szolgálatokat kaptok majd.

De a viccet félretéve – ez egy nagyon szép és bensőséges kapcsolat, mely nem korlátozódik csupán az emberi szintre. Nem egy ember számára kötelezzük el magunkat, hanem egy angyal, Isten küldötte mellett. A lelki tanítómester szolgálatának legjobb módja az, ha teljesítjük útmutatásait, megfogadjuk a tökéletességről szóló tanítását. Ezért minket nem a guruizmus vagy a személyi kultusz vonz, hanem a személyes lelkiség kultúráját szeretnénk követni. Ezért imádjuk Srí Gurut, mely egy isteni funkció. Tehát, ha Srí Gurunak kötelezzük el magunkat, az isteni funkciónak, akkor biztonságban leszünk örökre és találkozunk az örökkévalóságban.

(folytatása következik)

[1] Cshándógja-upanisad 6.14.2.