Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2013.01.5-i szófiai reggeli tanítása)

(az előző pénteki lecke folytatása)

Hadd meséljek el nektek el egy valóban megtörtént esetet. Egyszer ünnepeltünk egy eseményt Májápurban – ez az a hely ahol Maháprabhu megjelent – és találkoztam egy idősebb baráttal, aki mély baráti kapcsolatban állt Gurudévvel. Egyszer csak hirtelen így szólt: “Szeretnél találkozni egy szahadzsijával?” Tudjátok a szahadzsija olyan, mint a legveszélyesebb eretnek, egy imitátor. Kicsit meghökkentem, de azt válaszoltam, hogy: “Igen!” Majd elindultunk és szűk kis utcácskákon, átjárókon mentünk keresztül. Tudjátok a szokásos látkép ilyen nagyon, nagyon elszigetelt szent helyen Indiában, félig összedőlt épületek s még a templomoknak is igen furcsa formájuk van. Ezzel kapcsolatban meglehetősen nyugodtak – nem kritikaképpen, de nem igazán törődnek a külsőségekkel, formaságokkal. Majd letértünk a fő útról és hirtelen egy varázslatos kertbe érkeztünk. Minden gyönyörű volt odabent; kívül szemét és romok; belül pedig olyan csodálatosan zöld minden, mint a smaragd. Nagyon szép bokrok, gyönyörű formára nyírva, nagyon békés hangulat és egy pompás pavilon állt a varázslatos kert közepén. Minden tiszta – mindazok, akik már jártak Indiában tudják mit jelent ez, igen szokatlan! Tehát, minden csodálatos. Volt ott egy szolgáló, aki szintén nagyon nyugodtan járt körbe. Pár percet kellett várnunk és végül megjelent a barátunk. Nagyon szép ruhában, dekoratív hajjal – egy férfi. Nagyon finom hangulatú, az aurája pedig gyöngéd és szelíd/érzékeny. Az idősebb barátom, Sríla Tripurári Máhárádzs már régóta ismerte ezt a személyt. Régi ismerősökként kezdtek beszélgetni és a barátunk is mesélt a tevékenységeiről – fontos könyveket fordít angolra. Tehát, minden nagyon szépnek tűnt. Majd végül megkérdezte: “Mondjátok meg nekem, hogy valóban szahadzsijának tartanak?” Majd Tripurári Mahárádzs megpróbálta megbékíteni ezt a személyt. Miután elbúcsúztunk és eljöttünk onnan, így szólt hozzám: “Látod, ő még nincs ott! Ő még nincs azon a megvalósított szinten. Még mindig foglalkoztatja, hogy mit gondolnak mások – vajon ezt vagy azt gondolják-e róla.” Ha te már egy megvalósított személy vagy, akkor már nem igazán érdekel, hogy az emberek nagy szentnek vagy nagy csalónak tartanak-e. Meg kell találnod a saját egyensúlyodat. Nem mások véleményétől, nem a magad által épített imidzstől kell, hogy függjön bármi. Ahogy a korábban említett “igen”  emberünk mindent elfogadott: “Igen, ez vagyok én, igen az vagyok én”, egy igazán megvalósított személy elfogadja, hogy: “Igen, én ilyen vagyok”. Tehát, vajon dicsőséges dolog-e a lelki tanítómesterünk “igen” emberévé válni?

Válasz: Igen.

Szvámí Tírtha: Ó, óvakodjatok attól, amikor a Lelki Tanítómesteretek elkezd dicsőíteni benneteket: “Ó kedvesem, olyan szerencsés vagyok, hogy a mi csapatunkba tartozol!” “Igen, Gurudév! Te valóban szerencsés vagy.” “Ó, kedvesem, olyan vagy, mint a  védőangyalom! “ “Igen, Gurudév!” Tehát, vigyázzatok, hogy akartok-e “igen” emberré válni vagy sem.

De sohasem tudhatjátok, hogy miként is vélekedik a jóakarótok rólatok. Lehet, hogy azt gondolod, hogy: “Ó, az én mesterem sohasem foglalkozott velem az egész életem során. Mindig a konyhában készítettem neki csapátikat, amíg a hittestvéreimmel, s nem velem beszélgetett!” De ha van egy plusz füled, mely a szobáig elér, s hallhatnád, amit beszélgetnek: “Ó, ez a fiatalember, ahogy a csapátikat készíti, nagyon csodálatos! Ő a legkedvesebb bhaktám!” Tehát, sohasem tudhatjátok, hogy mennyire elégedett veletek a elöljárótok.

Ugyanígy van ez Krsnával kapcsolatban is – sohasem tudhatod, ki a legkedvesebb a számára. Ez kifürkészhetetlen! Ezért kell nagyon szépen bánnunk mindenkivel. Mert sohasem tudhatod ki Krsna kiválasztottja. Ez nagyon fontos – sohasem tudhatod, ki kedves Krsnának. S ő nem a főpapokért jött el sohasem. Ő a szegényekért jött el.