Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. 01.05-ei szófiai reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Folytassuk tovább Rúpa gószvámí: Az odaadás nektárja című könyvének tanulmányozását, amiben  a Legfelsőbbel való különböző lelki kapcsolatokról ír. Bhaktivinód Thákur egyik novellájában … látjátok, ácsárjáink novellákat és különböző irodalmi alkotásokat írtak; nem pusztán száraz elméleti tanításokat, hanem olyasvalamit, amit örömmel olvashattok. Miért? Mert ily módon az üzenet könnyebben eljut hozzátok.

Tehát ebben a novellában a bhakták egy adott helyen rendszerint tanácskozásra gyűltek össze. Egyik alkalommal a következő kérdés hangzott el: „Mesélnél nekünk a Legfelsőbbhöz fűződő különböző kapcsolatokról?” Mire a lecketartó majdnem elájul és remegve felkiált: „Igen! Ez a legeslegjobb kérdés.” Tehát akár résztvevők, akár előadók vagytok, ha a téma a Legfelsőbbhöz fűződő kapcsolat, akkor abba bizony szabad egy kissé beleremegni.  Ezért most térjünk is át a következő fejezetre, az odaadó szolgálatok úgymond következő lépcsőfokához.

Ebben a részben Rúpa gószvámí az odaadás néhány további részletét, árnyalatát taglalja. Például említést tesz a különböző jellemzőkről, amik lendületet, ösztönzést adnak Krisna további szolgálatához. Illetve beszél még az elválásról, melyből hadd ragadjak ki egy kis gyöngyszemet: „Amikor egy bhakta teljesen elmerül az Istenség Legfelsőbb Személyisége iránti szeretetben, a következő szimptómák jelenhetnek meg rajta az Úr távollétének érzései miatt: a test lázas állapota, a test hervadása, álmatlanság, közömbösség, tétlenség, látszólagos betegség, őrület, eszméletvesztés és néha halál.“[1]

Amikor az elválás miatt úgy érzitek, hogy haldokoltok, akkor jönnek elő az odaadó extázis legfőbb tünetei: betegség és őrültség. Először az elválásról, majd a találkozásról tesz említést. Viszont most nem fogjuk ezeket a fejezeteket tanulmányozni, mert akkor félő, hogy mindenki remegni kezdene. Jobb lesz, ha először a baráti viszonyt tanulmányozzuk, mint a Legfelsőbbhöz fűződő kapcsolatunk egyik módja.

„Amikor egy bhakta tartósan megállapodik az odaadó szolgálatban, és az eksztázis különféle szimptómáinak megnyilvánulása után érett baráti hangulat — íz — alakul ki közte és az Istenség Személyisége között, érzését baráti istenszeretetnek nevezik. Az ilyen baráti istenszeretethez Maga Isten jelenti az ösztönző erőt. Amikor valaki felszabadult szinten áll, és felismeri a Legfelsőbb Úrhoz fűződő örök kapcsolatát, Maga az Úr lesz az ösztönző erő a baráti szeretet fokozódásához. Az Úr vrindávani, örök társai erről a következőt mondják: „Az Úr, Harí, akinek teste olyan színű, mint az indraníla drágakő, akinek mosolya olyan gyönyörű, mint a kunda virág, akinek selyemből készült ruhája olyan sárga, mint ősszel a fák arany lombja, akinek mellkasát virágfüzérek ékesítik, aki mindig fuvoláján játszik, s aki Agha démon ellensége, örökké megigézi szívünket, amint Vrindávanában sétál.”[2]

Ha van egy barátotok, ugye akkor ő az eszményképetekké is válik? Ha ő jobbra fordul, akkor ti is mindig jobbra fogtok fordulni. Ha ő szereti a fagylaltot, akkor ti is elmentek vele fagylaltozni. Ha ő bhaktává válik, akkor ti is bhakták lesztek.  Mert a barátok mindig együtt járnak.

(folytatása következik)

1. Az odaadás nektárja 38. fejezet
2. Az odaadás nektárja 41. fejezet