Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016. 08. 23-i ludastói reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Pibata bhágavatam raszam[1]. Igyátok, ízleljétek a Bhágavatam nektárját! Ennek a versnek a fő mondanivalója – raszikáh. Ez az írásmű a raszikáknak szól. S mit jelent a rasza kifejezés? A Legfelsőbb lényegi megközelítése, a Legfelsőbbhöz való szeretetteljes érzelmi hozzáállás.

S itt Sríla Prabhupád megjegyzi: „Brahmától, az anyagi világ első élőlényétől kezdve egészen a jelentéktelen hangyáig, minden élőlény az érzékfelfogásból származó ízre vágyik. Ezeket az érzéki örömöket raszáknak nevezik. Sokféle rasza van. A kinyilvánított írások tizenkétféle raszát sorolnak fel.”

Nos, melyik a legelső ezek közül? Raudra, düh. Ezt ismerjük, igaz? Látjátok, a kinyilatkoztatott szentírások igazat mondanak. Beszélnek hozzátok – düh. A második, az adbhutha, csodálkozás. Milyen filozófiai meghatározást használ Platón a csodálkozásra? „A rácsodálkozás művészete.” Tehát Platón egy raszika volt. Filozófiája nem csupán elmélet volt, hanem alkalmazott gyakorlat, bölcsesség, Istenre és a teremtés szépségeire való rácsodálkozás! A harmadik, a srngára. Mit jelent ez? Házastársak közötti szerelem. Hajdanán Gurudévtől kapott az ásramunk két csomag füstölőt. S tudjátok, akkoriban ez olyan ritkaság volt, annyira nehéz volt beszerezni, hogy az olyan volt nekünk, mint valami kincs. Az egyik csomag halvány, majdnem fehér volt. Mit gondoltok, milyen színű volt a másik? Igen, fekete. A fehér a ‘Muszk’ nevű, rendkívül finom pézsmaillatú volt, és a feketének pedig ‘Srngára’ volt a fantázianeve. Akkoriban annyira értékes kincs volt a füstölő a számunkra, hogy mindig csak egy felet, nem pedig egy egészet ajánlottunk fel. Nos, ez volt az első találkozásunk a srngárával – a fekete raszával.

A következő a hászja, komikus vagy viccelődő lelki íz. Gurudév egyik hittestvérét Hászja-Prija Prabhunak hívták. Egyszer még nagyon-nagyon régen a kommunizmus idején, eljött Budapestre látogatóba. Tudjátok, akkoriban szinte lehetetlen volt bhaktákkal találkozni. S miközben Budapest utcáin sétálgatott, hirtelen meglátott valakit, aki kanthimálával a nyakában jött szembe. Úgyhogy köszöntötte egy: “Haribóóóóllal!” Erre ő is visszaköszönt, hogy “Hariból!” és elment mellette. Mintha olyan megszokott lett volna, hogy bhaktákkal lehet találkozni az utcákon… S Hászja-Prija Prabhu, még tíz év múlva is úgy emlékezett erre, mint egy hihetetlen történet: „Itt Budapesten annyi bhakta van, hogy csak “Haribóloznak” és sétálnak tovább, egyáltalán nem figyelnek rád?!” Annyira elképedt ezen és azt mondta, hogy addig azt hitte, Kaliforniában sok a bhakta, de úgy tűnik, hogy Budapesten még többen vannak, jóval szokványosabb dolog. Tehát a hászja vígkedélyűt, boldog hangulatot jelent.

Majd a következő a víra, hősiesség – amikor harcolsz az igazságért. Amikor kész vagy meghalni a Gurudévádért! A következő a dajá, a kegy – ez az, amilyennek mi akarjuk látni Krsnát, kegyes. Majd ezután jön a dászja, szolgálat; és a szakhja, barátság. Azt hiszem, ezek egyértelműek, ugye? Mindannyian ismerjük és nagyra becsüljük ezeket az érzéseket. Majd mindezek után jön a bhajánaka, szörnyűség, horror és a bíbhatsza, rémület. Igen kellemetlen érzések! Mégis, éreztétek már valaha azt, hogy valami olyan magas, olyan tiszta, hogy beleremegtek annak az igazságába? Vagy megdöbbentek a saját viselkedéseteken? Előfordul! De ezek nagyon szélsőséges reakciók – mint a teljes szolgaság, hősies hozzáállás, sokkoló tapasztalatok. „Nem, nekünk nincs szükségünk ilyen szélsőségekre!” Ezután következik: a shánti, béke, semlegesség. S végül a tizenkettedik rasza, a vátszalja vagy szülői szeretet. A vátszalja jelent még türelmet, szeretetet, gondoskodást – amit naponta megtapasztaltok. Tehát, ha legközelebb ismét főznötök kell a családotoknak vagy ismét ki kell mosnotok a gyereketek koszos zokniját, ne gondoljátok azt, hogy: ‘Ó, ez mekkora gyötrelem!’ Nem, ez raszikah! Ezt azokért teszem, akik jártasak a rasza ízeiben!

De természetesen a viccen túl, ezek a Legfelsőbbhöz való különböző érzelmi viszonyulások jelentik az alaphangulatot, amellyel kifejezhetjük a hálánkat és a Legfelsőbb iránti szeretetünket. Tehát ennek a versnek az az üzenete, hogy raszik bhaktákká, a rasza ízeinek szakértőjévé kell válnunk!

[1] Srímad Bhágavatam 1.1.3.