Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017. 09. 29-i szófiai esti tanításából)

Először is engedjétek meg, hogy tiszteletteljes hódolatomat ajánljam tanítómestereim és a jelenlevő bhakták előtt. Eljött az ideje egy újabb találkozásnak, amit nagyon vártunk, igaz? A magam nevében mondhatom, hogy nagyon vártam már ezt a pillanatot. Hiszen, ha van egy kis odaadás bennünk Isten iránt és egy szent társaságban  lehetünk, akkor ez az odaadás gyarapodni fog; ez vagyok én. Lehet, hogy van néhány morzsányi örökség a mestereimtől, de a társaságotokban ez megsokszorozódik. Míg mások, akik nagy odaadással rendelkeznek, szükségük van arra, hogy megoszthassák, igaz? Ezek vagytok ti, akik megosztjátok a szereteteteket és erre tökéletes jelöltnek érzem magam. Ez a mi lelki versengésünk – kergetőzünk, hogy adhassunk vagy kaphassunk; és egy lelki versenyben sosem lehet tudni, hogy ki a győztes, hiszen néha vesztesnek érzitek magatokat, de valójában ez a legnagyobb győzelmetek. Máskor úgy érezhetitek, hogy nyertetek, majd később kiderül, hogy ez volt az egyik legnagyobb kudarc az életetekben.

Az élet hosszú és tudjátok a látásom egyre rosszabb. Reggel kinéztem az ablakon és láttam, ahogyan egy nagyon eltökélt fiatalember közeledik az ásram felé málával a kezében. Annyira eltökéltnek látszott, nyilvánvaló volt, hogy szeretné befejezni ezt a gonddal teli utazását itt a Földön. 15 percig vártam, hogy becsengessen, de nem történt meg, így gondolom, hogy valamit rosszul láttam. Mindenhol bhaktákat látok.

Talán az a jobbik eset, ha ilyen irányba változik a látásunk, mert ez mindig emlékeztet majd minket a saját történetünkre; hiszen voltak, akik ránk is kegyes szemmel tekintettek, nem nézték a hiányosságainkat vagy a múltunkat, igazából csak a jövőnket látták. Ezért jobb, ha ebbe az irányba változik a látásunk – ilyenkor csak a jó oldalát látjuk az embereknek és az esélyt a tökéletesedésre, akármilyen kevés is ez olykor, de jelen van bennük. Ha valaki megelőlegezte ezt a bizalmat nekünk, tovább kell vinnünk, hiszen, amit kapunk, azt tovább kell adnunk.

Akik voltak katonák ismerik ezt az elvet. ‘Bármilyen szenvedést is kaptam, azt tovább kell adnom’, így van? De mivel mi Maháprabhu seregében szolgálunk ez egy másféle elven működik: bármilyen jót kaptok, tovább kell adnotok, mert akkor biztosan gyarapodni fog.

Az életünk során óriási tapasztalatként érezzük olykor megbántva, leterhelve magunkat; szenvedünk, könnyek közt és vérben… De mi a legjobb módja elkezdeni sérelmeink meggyógyítását? Próbáljátok meg begyógyítani mások sebeit és automatikusan meggyógyul a sajátotok is. Viszonylag nem szenvedünk sokat, de talán, ha önmagunkra irányítjuk a figyelmünket, azt fogjuk érezni: ‘A Föld összes szenvedése a vállamon van! Ez mutatja a nagyságomat, úgy döntöttem, hogy a legjobb módon szenvedek!’ De kedveseim, ez nem így van. Mások sokkal többet szenvednek, mint mi, sajnos. Ha elkezditek az együttérzést kifejleszteni magatokban, nagyfokú nyugalmat és biztonságot fogtok érezni és nagyon boldogok lesztek. „Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, míg nem találkoztam valakivel, akinek nincs lába.” Tehát viszonylag nem szenvedünk annyit. És van egy esélyünk! Van esélyünk elérni a tökéletességet, ami ritkán adatik meg! Ezért elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy megragadjuk ezt a lehetőséget.

Hogyan fejezhetjük ki hajlandóságunkat a tökéletesség lehetőségének megvalósítására? Elméletileg egyetérteni nem elegendő. ‘Igen, de…’ – ez nem elég. Mélyen át kellene éreznünk ezt az Istentől kapott lehetőséget. Ez Isten ajándéka és ki kell fejeznünk hajlandóságunkat, hogy kapcsolódjunk ehhez a meghíváshoz. Hiszen, ha van meghívás, valószínűleg néhány vendég elmegy majd. A Legfelsőbb Úr meghívott minket – vendégek vagyunk a palotájában, a világában. Ki kell fejeznünk a hálánkat és a hajlandóságunkat arra, hogy befogadjanak minket. Tehát az egyszerű elméleti egyetértés nem fog segíteni, valamit mutatnunk is kell, hiszen a mi Urunk olyan sokat megmutatott Magából. Nektek is adnotok kell valamit magatokból. De kérlek a jobbik feleteket mutassátok meg Neki. Mindannyiótoknak van jobbik oldala.

Ezért elkötelezettnek kell lennünk, ami a lelki életben annyit jelent, hogy gondolod, mondod, és teszed.

(folytatása következik)