Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




(Szvámí Tírtha 2017.05.09-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Hozzászólás: A Bhagavad-gítá második fejezetében azt olvashatjuk, hogy a lélekre nincsenek hatással a külvilág dolgai, de Rahugana király tanításaiban azt olvashatjuk, hogy valamilyen szinten mégis.

Szvámí Tírtha: Igen, elméletileg nincsenek rá hatással, de gyakorlatilag mégis.  Hiszen mi az, ami szenved? Netán a test?  A testet alkotó őselemek: a föld, a tűz és a víz. A tűz nem tud szenvedni, a föld elem szintén nem ismeri a szenvedést. Természetesen, ha túl sok bűnt követünk el és kíméletlenül rátaposunk Földanyára, az némi szenvedést fog neki okozni. Mégis, azt mondhatjuk, hogy az őselemek nem szenvednek. A lélek vajon tud szenvedni? A lélek eredeti természetét tekintve szat-csit-ánanda, szenvedésről és korlátokról nincs szó. Tehát, a lélek esetében sem beszélhetünk szenvedésről.

Ennek ellenére, ismerős a szenvedés érzése? Szenvedés – mond ez nektek valamit?  Úgy gondolom, mindannyian ismerjük ezt az érzést. Azonban, akár anyagi elemekből álló testként tekintetek magatokra, akár lélekként, nem kellene szenvednetek, a szenvedés mégis jelen van. Akkor, mi az, ami szenved? Meglehetősen bonyolult kérdés. Azt mondhatjuk: elvileg a lelket semmilyen anyagi hatás nem érheti. Azonban, ebben az úgynevezett illuzórikus világban mindannyian megélünk viszontagságokat: boldogságot és bánatot, kudarcokat és sikereket egyaránt.

Mindezekből arra a következtetésre juthatunk, hogy a szenvedés valahol a lélek és az anyag között található. Mi az, ami összeköti a kettőt? Az elme.  Az elme, az értelem és az ego – ezek gyakorlatilag egyazon nehezen megfogható dolgok, melyek befedik a lelket. Olyanok, mint egy spirituális lökhárító a lelki és az anyagi világ között. Az anyagi világból érkező hatás visszatükröződik a lelki tudatunkon. Amíg nem vagyunk teljesen tiszta lélekszikrák, addig meg fog jelenni ez a visszatükröződés a tudatunkon, így aztán tapasztalni fogunk némi szenvedést. Tehát, elméletileg, filozófiai és lételméleti szempontból, mondhatjuk, hogy a lélek nem szenved. Mégis, mind érzékeljük ezt a szenvedést a tudatunk szennyezettsége miatt.

A beszélgetés a király és Dzsada Bharat között még hosszan folytatódik, és úgy vélem fel fogják tárni ezeket a finom részleteket.

Azt gondolhatjuk, hogy ‘Rendben, az anyagi élet nyomorral és szenvedéssel teli, válasszuk akkor inkább a lelki életet! ’ Vigyázat! Dvárakában például van egy tó, a Gópík Halálának Tava. A gópík szinte belehalnak a szeretett Uruktól való elválás fájdalmába. Tulajdonképpen ez az eksztázis egy fajtája – a halál érzése. Fontoljátok meg jól, milyen lelki gyakorlatot választotok. Természetesen nem valódi halálról van szó, hanem a halál nagyon intenzív érzéséről. Az érzések, a bháva, a hangulat annyira intenzív, hogy úgy érzitek, mintha belehalnátok. Ennél intenzívebb érzést el sem lehet képzelni. Mi a vrndávani gópík napi kenyere? „Krisna!” – mondják sírva. Ha szép az idő, azért sírnak, mert „Ó, a mi Krisnánk kiviszi legelni a teheneket, nem fogjuk látni Őt.” Ha esik az eső, akkor azon sírnak, hogy „Ó, esik az eső, így Krisna nem fog elmenni otthonról, nem fogjuk látni Őt.” Tehát a gópík napi kenyere nem maga Krisna, hanem az utána való sírdogálás, vágyódás. Ők a bhakti síró iskolájába járnak.

Így aztán, az egyik hittestvérem feltett egy kérdést Gurudévünknek: „Rendben, azt már tudjuk, hogy az anyagi élet szenvedésekkel teli, de most arról beszélsz, hogy a lelki élet is az.  Mi a kettő között a különbség?” Gurudév válasza ez volt: „A lelki szenvedés örök.” Tehát, kérlek, kedveseim, gondolkodjatok el ezen! Most nagyon nevettek az örök szenvedésen, de amíg nevetni tudunk rajta, addig úgy vélem, biztonságban vagyunk. Milyen módon érzékeljük ezt a szenvedést? Nem tudom, de létezik. Mégis, általában a legfájdalmasabb könnycseppekből nagyon magas szintű megvalósítások születnek.

A szenvedésről beszélgettünk és mind nevettetek. Tudjuk, hogy a Szent Nevek zengése által tapasztalhatjuk meg a legnagyobb boldogságot. Amikor azonban bhadzsanjainkat énekeljük, olykor sírunk. Hogy is van ez? Így az őrültek viselkednek. Ha az örök szenvedésre gondoltok, nevettek. Amikor gyönyörrel teli isteni nektárt ízlelgettek, sírtok. Kedveseim, kérlek titeket, térjetek észhez!

Kérlek, emlékezzetek a Rahugana király és Dzsada Bharat között zajló beszélgetésre, és próbáljátok mindazt alkalmazni az életetekben, a gyakorlatotokban. Ilyen a mi lelki utunk – néha nevetünk, máskor sírunk, és olykor bizony összekeverjük, hogy melyiknek mikor volna itt az ideje. Viszont, amíg kitartóan folytatjuk a lelki gyakorlatainkat, addig biztonságban vagyunk.

 



Leave a Reply