Sharanagati

Folytatjuk a Srí Csaitanja Csaritámrta olvasását:

„Sivánanda Széna unokaöccse, húgának fia, Sríkánt sértve érezte magát, és nagybátyja távollétében megjegyzéseket fűzött az esethez. Nagybátyámról mindenki tudja, hogy Srí Csaitanja Maháprabhu társa, ám az Úr Nitjánanda Prabhu úgy mutatja ki felsőbbrendűségét, hogy megrúgja őt!” Sríkánt, aki valójában még gyerek volt, e szavakkal otthagyta a csoportot, és egyedül folytatta útját Srí Csaitanja Maháprabhuhoz. Amikor Sríkánt a hódolatát ajánlotta az Úrnak, még inget és felöltőt viselt, ezért Góvinda így szólt hozzá: „Kedves Sríkántom, először vedd le ezeket a ruhákat!” Amikor Góvinda figyelmeztette Sríkántot, Srí Csaitanja Maháprabhu így szólt: „Hagyd csak! Tegye csak Sríkánt, ami neki tetszik, hiszen bánatosan jött ide.” Srí Csaitanja Maháprabhu minden vaisnaváról tudni akart, és faggatni kezdte Sríkántot, a fiú pedig beszélt Neki róluk, sorra megnevezve őket. Amikor Sríkánt hallotta, hogy az Úr azt mondja: „Sríkánt bánatos”, ráébredt, hogy az Úr mindentudó. Ezért amikor a vaisnavákról beszélt, nem említette meg, hogy az Úr Nitjánanda megrúgta Sivánanda Szénát. Időközben a bhakták is megérkeztek, és felkeresték az Urat.” [1]

Mi történt hát? A sértés nem a fiú ellen történt, hanem nagybátya ellen, mégis rosszul érezte magát emiatt – nem maga miatt, hanem elöljárója végett. Olyannyira, hogy a csapat élére szaladt, hogy találkozhasson a Legfelsőbb Úr Csaitanja Maháprabhuval. És mivel elméje zavart volt, megfelejtkezett a szabályokról. Góvinda, Csaitanja Maháprabhu személyes szolgálójának elméje nem volt zavar, mert az Urat szolgálta. Az jelenti az örök boldogságot. Mégis emlékeztette a fiatalembert a szabályokra. És ebben a pillanatban Maháprabhu nagyon toleráns volt. Néha tehát láthatjátok, hogy a csapat egy részének konfliktusa támad, mint itt Nitjánanda és Sivánanda Széna, volt valami látszólag konfliktusos helyzet. Másokat ez bántott, mint például ezt a fiatalembert. A fiatalember azt jelenti, hogy újonc. És mit csinál? Odaszalad az Úrhoz azzal a szándékkal, hogy panaszkodjon, közben hibákat elkövetve. Az Úr azonban kegyes és toleráns, és néhány apró célzással megbékíti a fiatalember elméjét. Ő pedig olyan érzékeny, hogy tudja: „Óh, Srí Csaitanja Maháprabhu minden tud, minek kéne informálnom mindenfélékről?” Mégis Maháprabhu megmutatja, hogy milyen toleráns és bölcs, azzal, hogy elfogadja a fiatalember zavart állapotát.

És mi történik, amikor kapcsolatba kerül Csaitanjával? Megszűnik az aggodalom. Kipróbáltátok ezt már gyermekeitekkel? Ha bajban vannak, sírnak, vagy bármi hasonló, elhozod őket az oltárhoz, és mi történik? Folytatják… az az extázis; általában azonban megnyugszanak, igaz?

Paramánanda: Egészen más szint.

Tírtha Mahárádzs: Mert a gyermekek nagyon érzékenyek. Mi történik, ha te járulsz az oltár elé? Semmi változás. Mert nem vagy olyan érzékeny már. De bárhogy is, ha kapcsolatba kerülünk a Legfelsőbbel, minden gond megszűnik. Ezért Sríla Rúpa Gószvámí azt mondja. „Óh Uram! Az embereknek a legjobb felajánlásokkal kéne Eléd járulniuk, hogy virágfelajánlást végezzenek. Én azonban csak egy dolgot hoztam felajánlani Neked, ez pedig az elmém. Mi mással rendelkezem? Ez minden, amit fel tudok ajánlani Neked.”

[1] Csaitanja Csaritámrta, Antja-lílá, 12.34-41.