Sharanagati

Ezt a könyvet úgy hívják Bhagavad-gítá, ami azt jelenti „a Magasztos éneke”. India kinyilatkoztatott írásainak a része, és gyakorlatilag olyan, mint a lelki tudomány enciklopédiája, a lelki fejlődés minden különböző aspektusáról beszél – a karmától a tudásig, a meditációtól a lemondásig, és a lélek örökkévalóságától a lélekvándorlásig. De van ennek a könyvnek egy végső üzenete, ez pedig a szereteten keresztüli örökkévaló kapcsolat az emberi lények és az Úr között.

A könyv valójában egy párbeszéd a Legfelsőbb Úr, aki Srí Krsnaként jelent meg és barátja, egyben szolgája, Ardzsuna között. Harcos volt. És tudjátok, a békéről nem igazán lehet izgalmas történetet írni, ha azonban kritikus a helyzet, akkor lehet fontos üzeneteket kifejezni. Egy nagy csata előtt állunk tehát a jó és a gonosz erők között. És ebben a pillanatban, Ardzsuna, aki az isteni ügy harcosa, tisztábban akart látni. Ezért barátjához, Krsnához fordult, aki Isten inkarnációja a Föld bolygón: „Mond meg nekem mi a legjobb? Hogyan cselekedjek helyesen?” Ez egy hosszú beszélgetés, 700 versen keresztül, és most ennek a beszélgetésnek a közepébe ugrunk. Mert a kilencedik fejezet gyakorlatilag a közepe, és ennek a fejezetnek a címe: „A legbizalmasabb tudás”. Így szól tehát:

„A Legfelsőbb Személy szólt: Kedves Ardzsunám, mivel te sohasem irigykedsz Rám, átadom neked a legtitkosabb bölcseletet, melyet megismerve megszabadulsz az anyagi lét szenvedéseitől. Ez a tudás a bölcsesség királya, a legnagyobb titok az összes titok közül. Ez a legtisztább tudás, örökkévaló, örömmel végezhető, és a vallás tökéletessége, mert megvalósítása által közvetlen tapasztalatot nyújt az önvalóról.”[1]

Ezt tehát tudás, lelki tudomány kérdése. És mivel ez lelki tudomány, nem csupán teória, hanem gyakorlati. Ezen tudomány alapján megtanulhatjuk, hogyan éljünk helyesen, hogyan használjuk életünk erőforrásait a legjobb célra, és hogyan érjük el végső célunkat.

Különböző tulajdonságok kerülnek említésre ezekben a versekben; először is: „Mert sosem irigykedsz Rám, elmondom neked a titkot.” Ki olyan buta, hogy irigy legyen Istenre? Azt gondolom, közvetlenül senki sem fogja azt mondani: „Igen, irigy vagyok a helyzetére.” Rejtett módon azonban olyanok akarunk lenni, mint kis istenek, hogy mi legyünk a főnök, és miénk legyen az utolsó szó. Mert megvan a képességünk a példa másolására, követésére. De nagy a különbség a másolás vagy imitálás és a követés között. Az irigység tehát egy igen negatív érzés, ezért el kell kerülnünk az életünkben. Ha valaki egy feljebbvalóra sem irigy, akkor nagyon könnyű tudásban részesíteni, átadni a tudományt. És ha megvalósítod ezt a tudást, megszabadulsz az anyagi élet minden gyötrelmétől.

Amikor különböző emberekkel beszélgetünk erről a témáról, általában megkérdezem a véleményüket az életről: „Hogy érzitek, az élet inkább boldogság, vagy inkább szenvedés?” És az emberek általában az életkoruk szerinti választ adják. A húszas éveikben azt mondják: „Óh, az élet boldogság.” Ötven után pedig: „Nos, az élet tartalmaz némi szenvedést is.” De itt az a tudás, mely képes megválaszolni az anyagi lét minden problémáját. Mik ezek a problémák?

A kinyilatkoztatott írások négy különféle nehézséget említenek. Az egyik a halál – mindenki fél a haláltól, mert nem tudjuk, hogyan történik. Biztosan megtörténik, de mégis homály fedi. Aztán a második szenvedés az öregkor, ami előbb-utóbb szintén eljön. Igaz. Az elején nem gondolsz rá, aztán egyszer csak hírtelen már ott is van. Aztán a harmadik fajta szenvedés a betegség, ami mindig jelen van – fiatal, vagy öreg, nem számít. A negyedik fajta szenvedés pedig a születés. Tehát születés, betegség, öregkor, halál – ez a négyfajta szenvedés. És gyakorlatilag nem tudjuk elkerülni ezeket a nehézségeket. Itt mégis az áll: „Ez a tudás megszabadít az anyagi lét minden nehézségétől.” Mit jelent ez? Nem öregszel meg? Nem, meg fogsz öregedni, még akkor is, ha megtanulod ezt a tudományt. Azt jelenti ez, hogy soha nem fog fájni a fogad? Nem, nem azt jelenti. De van lehetőség elkerülni a születést és a halált. Mert csak a relatív, a test, ami elmúlik, lelkünk azonban az örökkévalóságot érzékeli.

[1] Bhagavad-gitá, 9.1-2.