Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016. 08. 24-i ludastói reggeli tanításából) 

Óm namó bhagavaté vászudévája! Ez egy fohász a végső oltalomért. A vakmerő és ostoba emberek azt gondolják, hogy nincs szükségük oltalomra, míg azok, akik igazán erősek és értelmesek ismerik minden erő, tudás és tisztán látás valódi forrását. Akik erősek, készek elfogadni a gyengeségeiket, legyőzték önmagukat, hamis egoizmusukat, hajlandók fejet hajtani a Legfelsőbb előtt. A valódi tanítók készen állnak arra, hogy szolgák legyenek.

S mivel ez egy ilyenfajta oltalomért szóló fohász, mi történik, ha zengjük? Kivonjuk magunkat az illúzió befolyása alól és alárendelődünk az isteni oltalomnak. Az egyik befolyástól csak úgy tudunk megszabadulni, hogy alárendeljük magunkat egy másiknak. A helytelen, alacsony szintű helyett egy nagyon magas, tiszta befolyást választunk és alárendeljük magunkat annak. Ez a személyes áldás, amit e mantra zengéséből kaphattok. S mi az egyetemes jótéteménye, ha zengitek ezt a mantrát? Az, hogy mindazok, akiket meghívtok ennek a fohásznak a védőernyője alá részesülhetnek az isteni áldásban. S mi a Jóisten haszna ennek a mantrának a zengéséből? Az, hogy ezáltal Ő is elégedetté válik. Tehát három szinten működik: az egyéni hasznotok, másoké és a Legfelsőbb boldogsága is ebből ered.

Miért is beszélünk most erről? Mert elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy átverekedjük magunkat a dzsungelen, mivel bizonyos kincsekre vadászunk. Tehát a hamis tévképzetek dzsungelén keresztül, az illúzió összes csapdája s a hamis ego még nagyobb kelepcéin keresztül átvágjuk magunkat ezen a sűrű hálón és megpróbálunk közvetlenül kapcsolódni a tiszta lelki, isteni lényeghez. Azonban nem szabad csüggednünk a dzsungel e vastag hálóját látván, hiszen akadnak lábnyomok is benne.

Ezért szimbolikus némileg, hogy a szentek a dzsungelben, egy erdőben gyűltek össze. Ahogy olvastuk: „Hajdanán egy szent helyen, Naimisáranja erdejében a bölcs Saunaka vezetésével a nagy szentek hatalmas, ezer évig tartó áldozat bemutatására gyűltek össze, hogy elégedetté tegyék az Urat és híveit”[1]. A mai vers pedig így szól:

ta ékadá tu munajah prátar huta-hutágnajah
szat-krtam szútam ászínam papraccshur idam ádarát

„Egy napon, amikor az áldozati tűz meggyújtásával befejezték reggeli kötelességeiket, a nagy szentek tiszteletbeli ülőhelyet ajánlottak fel Sríla Szúta Gószvámínak, és mélységes tisztelettel tudakozódni kezdtek tőle”.[2]

Sríla Prabhupád így ír ennek a versnek a megvilágításában: „A reggel a legkedvezőbb időszak a lelki szolgálatokra”. Ti hogyan vagytok ezzel: megelégszetek egy kis rövidke reggeli kezdéssel? Nem! Meg kell hosszabbítanunk a reggelt, hogy állandó napfelkelténk legyen, hogy a Nap soha ne menjen le szívünk és tudatunk horizontján. Mert nincs hatalmunk a sötétség felett. Ezért maradjatok mindig a világosságban! Ahogyan a szentek, akik bár úszkálnak a nektárban, de még több kortyot akarnak. Ilyen az ő életük. Viszont milyen az átlagemberek élete? Amikor felébrednek már túl késő van, így rohanniuk kell dolgozni. Megisszák az első korty erős kávét, hogy felpörögjenek és talán egy cigarettát is elszívnak, majd meglehetősen savanyú hangulatban elkezdik a napjukat. Tehát el kell döntenetek, hogy melyik fajta életet akarjátok élni – a szentekét vagy az átlagemberekét. Egyszer döntenetek kell! Lehetséges mindkét fajta életet élni; de nem lehet egy fenékkel két lovat megülni.

(folytatása következik)

[1] Srímad Bhágavatam 1.1.4.

[2] Srímad Bhágavatam 1.1.5.