Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2017.05.11-i szófiai esti tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Mi hát a végső igazság? A válasz: a végső igazság a kettősségektől mentes tudás, ami mentes az anyagi kötőerők szennyeződésétől, s ami felszabadít bennünket. Egyetlen, páratlan, mindent átható, és meghalad minden képzelőerőt. E tudás megvalósításának első szintje a Brahman. Azután a jógik, akik sértések elkövetése nélkül próbálják megpillantani Őt, Paramátmát, a Felsőlelket valósítják meg. Ez a megvalósítás második szintje. Végül ugyanezt a legfelsőbb igazságot a Legfelsőbb Személyben ismerik fel. A Legfelsőbb Személyt a művelt tudósok mind Vászudévának, Brahmannak, Paramátmának és mások okának nevezik.” [1]
Máshol a Bhágavatamban az található, hogy: vadanti tat tattva vidasz tattvam jaggjánam advajam, brahméti paramátméti bhagaván iti sabdjaté[2]   – A bölcs transzcendentalisták, akik ismerik – vadanti tad – az Abszolút Igazságot, e kettősségtől mentes szubsztanciát, Brahmannak (egységes hatóok), illetve Paramátmának (a bennünk lakozó Isten) és végül Bhagavánnak, az Istenség Személyiségének hívják. Tehát ezek a különböző szintek és valóságok léteznek, melyeket isteni energiának, jelenlétnek és személynek is nevezhetünk. A hangulatunktól, megközelítésünktől és elmélyültségünktől függően felismerhetjük a Legfelsőbb Abszolút Igazságnak valamelyik arculatát.
Az első, a személytelen Brahman elv, a tudat egységes energia mezője, ami önmagában tökéletes. A Paramátmá megvalósítás még tökéletesebb, és a Legfelsőbbhöz, Bhagavánhoz, mint személyhez való közeledés a legtökéletesebb. Tehát nem az a kérdés, hogy melyik megvalósítás helyes vagy helytelen; mindegyik jó. Az egyik jó, a másik jobb és a harmadik a legjobb. Tehát beszélhetünk a megvalósítás tökéletes: púrna; tökéletesebb: púrnatara; és legtökéletesebb: púrnatama szintjéről. Melyiket szeretnétek: az egyszerű tökéletes megvalósítást, a még tökéletesebb vagy a legtökéletesebb megvalósítást? Megelégedtek az egyszerű tökéletességgel? Nem, nekünk a legtökéletesebb kell! Miért? Mert abban még több dologra leltek, még kölcsönösebb, még valóságosabb.
Csak képzeljétek el magatokat, amint ugyanazt a levest kell ennetek minden nap. Az első nap még rendben van, mivel éhesek vagytok. A második nap már: ‘Ó, nos, így is jó, mivel szádhana-bhaktit gyakorlunk, ezért elfogadom.’ A harmadik nap megkérdezitek, hogy: „Van egy kis só?” A negyedik napon: „Esetleg van egy kis csapáti is hozzá?” Majd egy hét múlva azt mondjátok, hogy: „Nem kérek több ilyen levest! Inkább meghalok, de nem!” Tehát ez a személytelen, egység elv, amikor csak egyfajta levest kaptok – nem tesz benneteket elégedetté. Valójában a kínaiak alkalmazták ezt a fajta kivégzést. Amikor egy életfogytiglanra ítélt foglyot ki akartak végezni, akkor először nagyon finom ételeket adtak neki, mire megkérdezte az elítélt: ‘Ez valóban egy börtön? Ó, akkor ez egy nagyon jó hely!’ Majd következetesen minden nap ugyanazt az ételt szolgálták fel neki mindaddig, amíg végül éhen nem halt, mivel az ember egy idő után már képtelen mindig ugyanazt enni.
Szóval, milyen tökéletességre vágytok? Erre az egységes, monoton tökéletességre, az egyszerű tökéletességet szeretnétek, vagy esetleg egy kis változatosságra vágytok? Ne engedjétek, hogy a lelketek belehaljon az isteni sokszínűség iránti éhségbe.

(folytatása következik)

1. Bhágavata-purána, 5. 12.11.
2. Bhágavata-purána, 1.2.11.