Sharanagati

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.05-ei Rila-hegységbeni előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

A prédikáláshoz szükséges némi gyakorlati tapasztalat. Például itt van Isvara Prabhu, akit talán mindannyian ismertek, és tudjuk, hogy ő egy nagyon elkötelezett bhakta. Már hosszabb ideje figyelem, és egyszer megkérdeztem tőle, „Prabhudzsi, hogy lehet az, hogy te nagyon szívesen beszélgetsz az emberekkel, az időjárásról, a fociról, mindenről, de mégsem prédikálsz nekik?” Mire azt mondta, hogy, „Tudod ez attól függ, hogy ki mire kíváncsi.” Ez egy nagyon jó válasz, mert lehet, hogy még ma csak a foci érdekel valakit, de ha barátok lesztek, jó viszonyba kerültök ezzel az illetővel, akkor legközelebb már más iránt is érdeklődni fog. Mondjuk az időjárásról! Mert így tudjuk segíteni őket abban, hogy lassanként bátran fel tudjanak tenni komolyabb kérdéseket is.

Tehát ez egy finomabb, szelíd módja a prédikálásnak, melynek ő egy igazi misztikusa. Amikor program van Ludastón, ő általában csöndben meghúzódik valahol, és így mindenki egyre kíváncsibb lesz őrá, mindenki csak azt kérdezi, hogy „Hol van Isvara Prabhu? Hol van Isvara?” Majd figyeljétek csak meg, ő ezt nagyon profi módon csinálja! Persze, amikor csak ketten vagyunk az ásramban, akkor nekem is mindig Isvarát kell keressem mindenért: ‘Isvara nagyon sok mindent kéne csinálni, hol vagy?’

S erről eszembe jutott valami. Vajon miért kapnak a bhakták Krisnához vagy Rádhikához, esetleg a gópikhoz és gópákhoz kapcsolódó neveket? Ennek a másodlagos oka az, hogy emlékezzenek. Mert például, ha van egy nagyon figyelmetlen sofőr, aki igencsak gyorsan vesz be egy kanyart, akkor az összes bhakta azt  fogja kiabálni, hogy „Hé, Krisnadász Prabhu! Miért mész olyan gyorsan?” S ha éppen ez lenne az utolsó mondatotok az életben, amit nem tudtok befejezni, akkor abból csak annyi maradna, hogy „Hé, Krisnadász Prabhu!”, és akkor Isten nevével az ajkatokon halnátok meg.

Tehát számtalan módon találkozhatunk a misztikus oldalával ennek a folyamatnak. S biztosak lehetünk abban, száz százalékig biztosak, hogy Krisnának már kidolgozott módszerei vannak arra, hogyan mentsen meg bennünket. Mert, ha bajban vagytok az életben, akkor tudjátok hogyan kell fohászkodni, ám ha minden rendben van, akkor könnyen elfeledkeztek erről. Viszont, ha igazán bajban vagytok, akkor azonnal tudjátok, hogy mit kell tennetek. Ezért, amíg nem panaszkodnak nekem a bhakták, addig én nem a problémáikra koncentrálok, mert nincsenek igazi veszélyben. Ha nagy bajban vannak, akkor tudják, hogy mit tenniük. Ha nem tudjátok, hogy mit kellene csinálnotok, akkor az azt jelenti, hogy nem vagytok igazán bajban. Tehát, ha segíteni akartok magatokon, akkor merüljetek bele a problémák sűrűjébe, s akkor majd látni fogjátok a valós határaitokat, és azt fogjátok mondani, hogy „Várj egy pillanatra, csak pocsékolom az időmet. Jobb, ha inkább dzsapázok, vagy végzek valami szolgálatot, és kapcsolódok a lelki dolgokhoz.” Tehát a szvámíknak van egy önvédelmi rendszerük. Nem fordítanak túlzott figyelmet a nyüsszögésekre. Mivel, ha igazán bajban vagytok, úgyis tudjátok, hogy mit kell tennetek. Csak elő kell vennetek a dzsapátokat. De miért nem veszitek elő már akkor, amikor csak kevésbé vagytok bajban? Ez ilyen egyszerű.

Szanátan: Valóban az!

Szvámí Tírtha: Köszönöm!

Manydzsarí: Azt mondtad, hogy Krisna inkább húz, csalogat bennünket, minthogy tolna. Viszont, amiről az imént beszéltél, az nem inkább a tolásról szól?

Szvámí Tírtha: Valakinek tolnia is kell. De tudjátok, ha Krisna húz benneteket, a szádhu pedig tol, akkor valami fog történni, mivel elég nehéz kimozdítani az emberek többségét. Isten úgymond egyedül ezt „nem képes” megtenni, mert valakinek fenéken kell billentenie titeket. Hagyjuk Istenre a könnyebbik felét, hadd fuvolázzon csak. Valakinek pedig vállalnia kell a nehezebb részt, hogy kissé megfenyítsen benneteket, ez az igazi áldozathozatal.

(folytatása következik)