Archives

Calendar

October 2020
M T W T F S S
« Sep    
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031  

Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha



Oct

11


Helping hand

(Szvámí Tírtha 2016.01.05-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző hétfői tanítás folytatása) 

Beszélgessünk most az odaadás első szintjeiről!

“Az odaadó szolgálat három kategóriája, melyről Sríla Rúpa gószvámí a Bhakti-raszámrta-szindhuban ír: az odaadó szolgálat a gyakorlatban, az eksztázisban végzett odaadó szolgálat és a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálat.”[1]

Azt hiszem, itt meg is állhatunk! Az odaadó szolgálatnak tehát három kategóriája ismeretes: a gyakorlatban, az eksztázisban és a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálat. Néha a bhakták nagyon is erős kifejezéseket használnak, mint például: ‘Ez aztán a teljes eksztázis!’ Vagy ‘Mi volt az a nagyon különleges érzés a kírtan végén?’ Vagy: ‘Ez a praszád nem is rasza, ez már rucsi – a lehető legmagasabb rasza!’ Néha tehát nagyon magas szintű kifejezéseket használunk, bár lelki gyakorlatainkat tekintve minden valószínűséggel kezdőnek számítunk. Mindazonáltal megvan a reményünk arra, hogy ha a gyakorlatban végezzük a szolgálatainkat, akkor eljutunk a második szintre, s eljön a teljes eksztázis. Az eksztázis jelentése: ’önmagunk meghaladása’. ’Kívül állni’ – ex- stasis[2] – kint, önmagatokon kívül maradni, önmagatokat meghaladva, amikor túllépitek a határaitokat – az az eksztázis. Ez nem egy pirula eredménye, hanem az az állapot, amikor meghaladjátok legvégső határaitokat. S végül a legmagasabb szint a tiszta istenszeretet.

E kategóriák mindegyikében számos alcsoportot találunk. Az általános felfogás szerint a gyakorlatban végzett odaadó szolgálat kategóriáját kettő, az eksztázisban végzett odaadó szolgálatot négy, míg a tiszta istenszeretettel végzett odaadó szolgálatot hat tulajdonság jellemzi. E tulajdonságokról Sríla Rúpa gószvámí a későbbiekben beszél majd. Ezzel a témával kapcsolatban Sríla Rúpa gószvámí utal arra, hogy a Krsna-tudatra, az odaadó szolgálatra alkalmas személyt az egyéni hajlamai szerint lehet besorolni. Azt mondja, hogy az odaadó szolgálat az előző életben elkezdett folyamat folytatása. Senki sem kezdheti el az odaadó szolgálatot, ha korábban nem volt kapcsolata vele. Tegyük fel például, hogy valaki jelen életében bizonyos mértékű odaadó szolgálatot végez. Noha nem végzi száz százalékig tökéletesen, bármit is tesz, az nem vész el: következő életében újra el fogja kezdeni, azon a ponton, ahol ebben az életében abbahagyta. Az odaadó szolgálatot tehát folytonosság jellemzi. De még ha nem is beszélhetünk folytonosságról, ha valakiben a sors elrendezéséből érdeklődés ébred egy tiszta bhakta tanításai iránt, el lehet őt fogadni, és fejlődhet az odaadó szolgálatban. Mindenesetre azok számára, akik természetüknél fogva kedvelik az olyan könyveket, mint a Bhagavad-gítá vagy a Srímád Bhágavatam, az odaadó szolgálat könnyebb, mint azoknak, akik csak az elmélkedéshez és a logikára támaszkodó folyamatokhoz szoktak.”[3]

Tehát a folytonosság. Mindennek megvan az korábbi oka, de vajon mi az elsődleges ok? Hiszen ahhoz, hogy valamit folytassunk, el is kellett valahol kezdenünk. Hogy történt az első pillanat?

Hajagríva: Valamiféle szukrti eredménye.[4]

Pavitra: Egy szenttel való találkozásnak köszönhető jószerencse.

Szvámí Tírtha: S létezik még egy lehetőség: ha megelőlegezzük a bizalmat. Ez nem a hit, hanem a megelőlegezett bizalom – ezek a tényezők mind-mind segíthetik az egyént, hogy valamiként kapcsolatba kerüljön. Saját erőfeszítéseink révén, melyet a helyes irány felé tettünk– egy szattvikus irányba; vagy ha valamely jószerencse folytán találkozunk egy tiszta bhaktával; vagy az előző életeinkben felhalmozódott érdemek, néhány jócselekedet (szukrti) és ezek gyümölcseként képessé válunk belefogni egy lelki gyakorlatba.

Ám miért is kellene ennyire kielemeznünk az első pillanatot? Sríla Prabhupád azt mondta, hogy ha az óceán közepén fuldokoltok, s valami jószerencse folytán arra jár néhány hajó, s valaki a kezét nyújtja, hogy megmentsen benneteket – miért kellene elemeznetek azt, hogy vajon melyik hajó, kinek a keze, s vajon ki az, aki azt a kezet nyújtotta, s mégis hogy történt ez az egész? Csak ragadjátok meg! Hiszen ha túlzottan sokat elemezzük a történéseket, akkor megfulladunk! Jobb megmenekülni, mint okosnak lenni!

Akkor hát nekünk kell folytatni, hiszen ha már elkezdtük, sosem szabad feladnunk! E tekintetben az élet hosszú, és sok váratlan helyzettel szembesülhetünk. Ma például tökéletesen pozitív és támogató környezetben élhetitek a lelki életeteket, minden adott hozzá: Maháprabhu itt van, a szanga (társulás) itt van, az ásram itt van, a gurutok is itt van, a dzsapátok is itt van, s az icipici hajlandóságotok is megvan! Valamennyi kedvező körülmény biztosított hát számotokra a gyakorláshoz. Rendben, akkor távolítsunk el néhány elemet erről a listáról! Mi fog történni, ha nem lesz itt Maháprabhu? A szívetek összetörve, és azonnal szörnyethaltok – akkor hogyan tudtok majd gyakorolni? Vagy ha a lelki tanítómesteretek eltávozik? Hiszen Ő az inspiráció számunkra! Vagy ha a szangát elveszik, és egyedül maradtok. Vagy ha nincs ásram? Vagy végső soron, ha elveszítitek a hajlandóságotokat? Ezek bizony az élet nagyon emberpróbáló pillanatai, ezért minden lehetőséget meg kell ragadjunk, amíg megvan! Ne vegyétek ezeket természetesnek vagy magától értetődőnek!

 

(folytatása következik)

[1] Az odaadás nektárja, 2. fejezet, 19. oldal

[2] A görög jelentés: kilépés

[3] Az odaadás nektárja, 2. fejezet, 19. oldal

[4] Szukrti – lelki jócselekedetek, jámbor tettek

 



Leave a Reply