Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016. 08. 24-i ludastói reggeli tanításából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

„Egy napon, amikor az áldozati tűz meggyújtásával befejezték reggeli kötelességeiket, a nagy szentek tiszteletbeli ülőhelyet ajánlottak fel Sríla Szúta Gószvámínak, és mélységes tisztelettel tudakozódni kezdtek tőle”.[1]

Most pedig fordítsuk figyelmünket a szentek életére, mivel szeretnénk megtanulni, hogyan kell úgy élni. Áldozati tűz – ez állt a reggeli szent gyakorlataik középpontjában. Valójában mindannyiunk teste rendelkezik áldozati tűzzel. Ez egy bennünk égő vegyi tűz – az emésztés tüze, egy energia hányad, mely segít fenntartani az egyéni létezésünket. Ha ezt az energiát nem szent célra használjuk, akkor ez egy egyszerű tűz. Viszont, ha Isten szolgálatának szenteljük az életünket, akkor ez áldozati tűzzé válik, mely egy teljesen más minőség.

Miként táplálunk egy áldozati tüzet? Magvakat szórunk bele és ghít öntünk rá. De hogyan lehet lelki javakhoz jutni az áldozati tűz által egyénileg? Gondolkoztatok már valaha ezen? Ha valakinek áldozati tűz ég a testében, hogyan tudja azt hasznosítani? Nagyon egyszerű: tápláld a Brahminokat (bráhmanákat) – tegyél ghít és rizst a szájukba, az emésztési tüzükbe. Mivel életüket áldozzák az Isteni cél érdekében, a bennük égő tűz is Istenért lobog. S amennyiben ily módon elégedetté tesszük a brahminokat, a vaisnavákat és a szenteket, akkor áldozatot hajtunk végre.

Rendben, meglehet, hogy nem gyújtotok áldozati tüzet minden reggel az otthonotokban, de akkor tápláljátok a férjeteket, gyermekeiteket és helyette az lesz az áldozati tüzetek, mag és ghí felajánlásotok az ő tüzükbe. Ily módon ugyanezt teszitek. Feleségek, kérlek emlékezzetek erre! Azonban kedves férjek, emlékeztetnem kell benneteket is arra, hogy ahhoz, hogy ilyen reggeliben részesülhessetek, Istennek kell szentelnetek az életeteket, mert akkor válik áldozati tűzzé.

Miért említem ezt? Mert tegnap egyetértettünk abban, hogy át kell lépnünk az idő korlátait. Meglehet, nem ülhetünk minden reggel Naimisáranjában, hogy áldozati tüzet gyújtsunk és hallgassuk a Bhágavatamot, azonban bármikor adódik lehetőségetek arra, hogy ugyanabban a hangulatban és szellemben, ugyanazzal az elkötelezettséggel gyakoroljátok ezt. Ebben az esetben a legjelentéktelenebb hétköznapi feladatok által is emelhetjük a tudatosságunkat.

Tehát a nagy szentek tiszteletbeli ülőhelyet ajánlottak fel Sríla Szúta Gószvámínak.  Szúta feladatát tekintve ‘egy szekérhajtó’ és ugyanakkor ‘egy bárd, énekes költő’ – aki az ősi történeteket meséli el, az igazság hírvivője, ez a másik feladata. Ezért lett Szúta Gószvámí ennek a találkozónak az úgymond vezetője, professzora. A tiszteletbeli ülőhely pedig az ászana. Az ászana ‘testtartást’, ‘párnát’ és ‘Vjásza ülőhelyét’ is jelenti, ez a Vjásza-ászana. Vjásza az eszményi lelki tanítómester. Tehát, valahányszor leckét tartotok az ásramban, akkor Vjásza képviselőjévé kell válnotok. Ezért adózunk tisztelettel a leckét tartó személynek, mert abban a pillanatban, amikor az előadó már nem önmaga, Vjásza képviselőjévé válik. Ezért leckét tartani nem egy kitüntetett helyzet, hanem egy megtisztelő szolgálat. Akkor válhatunk igazán, tiszta áttetsző közeggé.

Tudtok kapcsolódni Vjászadévhez? Meglehet, hogy valaki hozzánk közelebb állóhoz tudunk kapcsolódni. Ez a parampará rendszere, mely nem csupán elmélet! Ezen a nagyon finom, nagyon odaadó kapcsolaton és azonosuláson keresztül lehetséges az, hogy amikor beszéltek, a mesteretek szól rajtatok keresztül. Ha esztek, Őt tápláljátok, ha titeket tisztelet ér, az pedig Neki szól. Ez a parampará rendszere.

(folytatása következik)

[1] Srímad Bhágavatam 1.1.5.