Sharanagati

Kérdés: A leckén azt említetted, hogy jobb hallani, mind megélni bizonyos szenvedéseket. Hogy jobb hallani róla és megvédeni magunkat tőle. De nem maradhatunk tétlenek, cselekednünk kell, csinálnunk kell valamit, különböző kapcsolatokban kell részt vennünk. És ahogyan megéljük ezeket a különböző kapcsolatokat érzelmeinknek is különböző árnyalatai nyilvánulnak meg. Nem lehetséges, hogy a szenvedés által gazdagítjuk önmagunkat szélesítve különböző érzéseinket, még akkor is, ha elszenvedett érzésekről van szó, hogy ezek az érzések bennünk maradnak, mint egyfajta lelki intelligencia?

Tírtha Mahárádzs: Igen. Mégis a tanulás védikus módszere a hallás általi tanulás. Sajnos nem a védikus korban élünk. Ezért kétség kívül a gyakorlati tapasztalat gyakran hatásosabb, mint hallani róla. De két módszer van arra, hogy tapasztalatot szerezzünk valamiről, hogy valamilyen következtetést vonhassunk le. Az első az, hogy keresztülmész rajta, és úgy szerzel tapasztalatot; a másik pedig, hogy meditálsz rajta. Mindkettő ugyanarra az eredményre vezet. Például leülsz otthon és az anyagi világ korlátozott természetén gondolkodsz, meditálsz. Jóbarátod pedig rohangál, hogy érzékelje, megtapasztalja. Két év múlva találkoztok, ugyan az lesz a véleményetek – korlátozott. Miért vesztegessünk hát annyi mozgást?

De egyet értek, a legtöbb embernek szüksége van a tapasztalatra. Meg kell égetnünk az ujjunkat. Ha lelki tanítómesterünk azt mondja: „Ne csináld!” nem hiszünk neki: „Nem, nem, én jobban tudom.” A gyerekek ugyan ilyenek. Az apa azt mondja: „Kedves fiam, ne csináld!” A gyermek azt mondja: „Igen, de én jobban tudom.” Aztán megérinti a tüzet és mi lesz az eredmény? Fájdalom. De arra emlékezni fogsz, igaz?! Ez az, amire gondolsz – hogy ha keresztülmegyünk szenvedéseken, akkor emlékezni fogunk rájuk.

Ha azonban lelki tanulmányaink, tanulási folyamatunk, következő szintjére lépünk, akkor meg kell értenünk, hogy a szenvedés által ledolgozzuk a karmánkat. És a szenvedésből is lehet energiát termelni. Ebben az értelemben helyes a keresztény elképzelés a szenvedésről – a szenvedésből is lehet sebességet, energiát, némi megértést generálni. Ezért a keresztények legfontosabb szimbóluma Jézus a kereszten – nagyon fájdalmas, szenvedéssel teli, haldokló pillanat.

És ki a mi szimbólumunk? Vagy Krsna, aki fuvoláján játszik. Láttok ott bármiféle szenvedést? Könnyek, fájdalom, sebek, vagy bármi ilyesmi? Nem. Nos, néhány könnycsepp lehetséges, ha Rádhárání is jelen van. Mert ha egymás szemébe néznek, a szemeik beszédesek. De ezek édes könnyek. Boldogok lennénk, ha ilyen könnyeket hullajthatnánk. A mi fő szimbólumunk tehát vagy Krsna, aki fuvoláján játszik vagy Csaitanja Maháprabhu. Az ő kezei sem normál pozícióban vannak, de nincsenek is keresztre feszítve, hanem magasba emeli azokat! Ezért a bhakták is nagyon szeretik ezt a testmozgást. Esti testmozgás – tánc extázisban! Mert Rúpa Gószvámí leírja – és ő sásztra-guru – hogy ha felemelt kezekkel táncolsz és magasra ugrasz, az összes rossz energia eltávozik a testedből. Ez egy teljes művészet, teljes tudomány, semmi nem hiányzik.

Mégis a tradíciónkban, ebben a csodálatos bhakti mozgalomban, a szenvedést is megemlítik. A legnagyobb szenvedés Rádhá és Krsna elválásában található. És ha saját személyes helyzetünkre vetítjük ezt a koncepciót, akkor ez a mi távollétünk Krsnától. Néha egyedül érzed magad. Néha elhagyatottnak érzed magad. Néha szenvedsz. Mert sajnos otthagytuk ezt a gyönyörű ölelést. Amire tehát szükségünk van az az újraegyesítés. Meg kell találnunk a hazavezető utat, vissza Istenhez.

Hogyan járunk ezen az úton? Netán szomorú arccal? Úgy mondják, savanyú arccal senki sem léphet be a mennyországba. Jobb, ha így szaladunk: „Dzsáj Rádhé!”