Sharanagati

Szanátan Gószvámí így szólt: „Öcsém Anupama kora gyermekkorától kezdve Rámacsandra nagyszerű híve volt, nagy elszántsággal imádta Őt. Mindig Raghunáth (Ráma) szent nevét zengte és Rajta meditált. Folyamatosan az Úr Ráma cselekedeteit hallgatta a Rámájánából, és maga is arról beszélt. Rúpa és jómagam bátyai vagyunk, és folyamatosan együtt töltöttük az időt. Anupama velünk együtt hallotta a Srímad Bhágavatamot és a Krsnáról szóló elbeszéléseket, és mindketten próbára tettük: ’Kedves Anupama – mondtuk – kérünk hallgass ránk. Az Úr Krsna roppant vonzó. Szépsége, édessége és szerelmes kedvtelései határtalanok. Foglald el magad te is velünk együtt Krsna odaadó szolgálatában! Mi, három testvér majd együtt élvezzük az Úr Krsna kedvtelésiről szóló beszélgetéseket.’ Így beszélgettünk vele mindketten újra meg újra. Ezen rábeszélés hatására, és mert oly nagyon tisztelt minket, elméje valamelyest utasításaink felé fordult.”

„Vallabha, Anupama így szólt: ’Kedves fivéreim, hogyan is szegülhetnék ellen utasításaitoknak? Avassatok be a Krsna-mantrába, hogy hadd végezhessek odaadó szolgálatot az Úr Krsnának!’ Miután így beszélt, az éjszaka folyamán gondolkodni kezdett: ’Hogyan is adhatnám fel az Úr Rámacsandra lótuszlábait?!’ Egész éjszaka fennmaradt és sírt. Reggel aztán eljött és a következőt terjesztette elénk: ’Eladtam a szívemet az Úr Rámacsandra lótuszlábainál, nem vehetem vissza. Az túl fájdalmas lenne a számomra. Legyetek kegyesek hozzám kérlek, és utasítsatok oly módon, hogy születésről-születésre az Úr Rámacsandra lótuszlábait szolgálhassam! Képtelen vagyok feladni az Úr Raghunáth lótuszlábait! Már a gondolattól is megszakad a szívem…’”

Az idősebb testvérek Krsnához vonzódtak; a fiatalabb Rámához. Ösztönözni próbálták Krsna imádatára az Úr Ráma imádata helyett. Mivel engedelmes testvér volt, szerette volna követni utasításaikat. Látta, hogy: „Fivéreim nagyon boldogok Krsna imádatában.” Ezért így szólt: „Rendben, látom a fejleményeket, megkaptam az információkat, ily módon utasítottak; hadd kövessem hát a példájukat…” De aztán az éj folyamán gondolkodni kezdett: „Már odaadtam a szívemet az Úr Rámának. Ezt már lehetetlen megváltoztatnom. Az Ő szolgája vagyok. Hogyan is változtathatnék ezen, hogyan is hagyhatnám el a mesterem?!” Fájdalmas éjszaka volt tehát ez a számára. Nem tudott dönteni, végül pedig reggel a fivérei elé állt: „Kérlek segítsetek nekem. Eladtam a szíven Raghunáth lótuszlábainál. Nem vehetem vissza. Utasítsatok oly módon, hogy életről életre szolgálhassam Őt.”

„Ezt hallván mindketten megöleltük és a következőképp bátorítottuk: ’Nagyszerű szent bhakta vagy, mert elhatározásod szilárd az odaadó szolgálatban.” Így dicsőítettük mindketten.’” Számukra tehát ez nem volt probléma. Tudták egymást dicsőíteni, habár – úgymond – némileg különböző úton jártak.

Aztán Maháprabhu így szólt: „Dicső az a bhakta, aki nem adja fel Ura oltalmát! És dicső az az Úr aki nem adja fel szolgáját.”

Ez a tanítvány tulajdonsága, egy igaz gyakorló tulajdonsága. Hittel teli megközelítésével, engedelmességével kifejezheti háláját mestere felé. Ez egy lehetőség a számunkra, hogy engedelmesek és hűségesek legyünk. A szolga dicsővé válik, ha hűséges mesteréhez. A mester is dicső, ha hű szolgájához. Ily módon mindketten dicsővé válnak.

Kettőjük közül kinek a helyzete a könnyebb? Kinek van több szabadsága? Mint egy anya: a gyermek elhagyhatja az anyát, az anya azonban sosem hagyja el gyermekét. Úgy gondolom a mester és tanítvány esetében is hasonló a helyzet. A tanítványnak mindig megvan a lehetősége, hogy azt mondja: „Nem. Inkább a saját utamat járom. Elhagylak.” A gurunak azonban nincs ilyen mértékű szabadsága. Ha egyszer azt mondtad valakinek: „Igen. Hazaviszlek, vissza Istenhez.” ez egy végleges elhatározás. Állandó szolgálat. Ebben az értelemben tehát a mester elveszíti a szabadságát. Rossz ez, vagy nehéz? Az gondolom, hogy ez édes. Mert megértettük, hogy a legnagyobb szabadság Isten rabszolgájává válni. A rabszolgaság a legnagyobb szabadság. És ha a tanítvány is mestere a tanítványságnak, akkor ő is kész feladni a szabadságát: „Nem, örök szolgád vagyok. Nem vagyok független. Örök szolgád vagyok.” Ebben a szeretetteljes kapcsolatban mindketten, a mester és a tanítvány is, elvesztik szabadságukat. Jó ez? Szerintem nagyon jó! Mert ily módon mindketten csatlakoznak Krsna társaságához.