Sharanagati

Nem számít hány száz leckét hallgattunk már, az SZÁMÍT, hogy mindebből mennyit valósítottunk meg. Ez az igazság, a bhakti-jóga a sravanammal kezdődik. Ebből megérthetjük, hogy még a Biblia is a bhakti-jóga elveire épül. Az apostolok cselekedeteiben ez áll „A hit a hallásból születik.” Egyetértünk, mert ha hithű embereket hallgatunk a mi hitünk is megerősödik. Mindenki tudja tehát, hogy a hallás nagyon fontos. Azonban ez még nem elég, az upanisadok is ezt mondják. Sok-sok tanulás, tanulmányok, hallás mind nem elég ahhoz, hogy elérjük Istent. Mert Ő csak a kiválasztottak előtt nyilvánul meg. Mégis vannak kötelességeink annak érdekében, hogy felkeltsük a Legfelsőbb Úr irántunk való figyelmét. Ne úgy éljünk, hogy mi akarjuk látni Krsnát, hanem úgy, hogy Ő akarjon látni minket. Ezt hallottátok már, így van? Meg is valósítottátok már? Láthatjátok tehát, hogy ez a különbség a hallás és a cselekvés között.

Természetesen Krsna áldó tekintete kíséri lépteinket. Mégis ha az Ő óhaja szerint próbálunk meg élni, jobban felhívhatjuk magunkra figyelmét. Azt, hogy felhívjuk magunkra valaki figyelmét, vagy elragadjuk valaki figyelmét különböző módokon érhetjük el: szeretetteljes módon, de ugyanakkor sértő módon is megtehetjük ezt. Tehát vagy nagyszerű bhaktává válsz, vagy egy óriási démonná, mindkét módon elnyerheted Krsna figyelmét. Mert mi volt például Kansza helyzete? Mivel foglalta el magát, hogyan cselekedett? Egyfolytában Krsnára gondolt! Nagyon is tudatos volt Krsnáról, Krsna-tudatos volt! Elég ez? NEM! Krsna-BHAKTIra van szükség a Krsna-tudat nem elég. Mert tudatos lehetsz Krsnáról sértő módon is. Azonban nekünk egy szelíd, szeretetteljes hangulatban kell megközelítenünk Őt.

Ezért ne elégedjetek meg a Krsna-tudattal. Az semmi! Krsna-bhaktira van szükségünk! A Krsna-tudat a démonok számára is elérhető. És elérheted a felszabadulást azt a folyamatot követve, nem probléma. De a préma csak azok számára van fenntartva, akik rendelkeznek Krsna-bhaktival.

Próbáljátok megérteni amit mondok, nem azt akarom mondani, hogy ne legyetek tudatosak Krsnáról. De fejlődnünk kell. Ez nem egy elvi megállapodás: „Igen, Krsna létezik”, hanem több ennél, többet kell adnunk.

A pénz felhalmozása nem egyenlő a Krsna-tudattal. Mi volt a szabály a Gaudíja Mathban Bhaktisziddhánta Szaraszvatí Thákur idején? Kiküldték a bhaktákat, úgymond gyűjteni. Akkoriban ez a gyűjtés még nem volt limitálva… Úgy értem, hogy volt limit, de nem minimumot állítottak fel, hanem maximumot. Csak néhány pajszát fogadhattak el, de egy egész rúpiát egy helyen nem. Abban az időben a gyűjtés még NEM a pénzcsinálást jelentette. Hanem, hogy eleget tegyenek annak a kérésnek, – házról házra járva hirdetvén a lelki üzenetet – hogy adományokat, hozzájárulásokat gyűjtsenek.

A kali-juga nagyon gyors. Kevesebb mint száz év telt még csak el, és a rendszer nagyon sok helyen megváltozott. Néha meghatározzák az adomány mértékét, azonban minimum értékben, hogy minimum mennyi. Egyszer hallottam egy történetet, amikor valaki az apróját akarta odaadni egy bhaktának. És a bhakta így szólt: „Nem, fémpénzt nem fogadunk el.” Így változnak az idők. Változnak az idők, mégis ne keverjük össze a dolgokat, ne kövesük el ezt a hibát, a Krsna-tudat NEM egyenlő a pénzcsinálással. És bármi is adatik fogadd el, kicsi, vagy nagy, nem számít. Függetlenekké kell válnotok. Jó vagy rossz, kicsi vagy nagy, bármi is jön, fogadjátok könnyű szívvel.

Bárhogy is próbáljuk magyarázni, valamit adnunk kell Istennek. És ez nem százalék kérdése, vagy mennyiségi kérdés, kevés, vagy sok… nem. Krsnának nincsen szüksége rá. NEKÜNK azonban szükségünk van rá, hogy adhassunk. És úgy mondják, ha semmid sincs, adj egy kis hamut. Mert gyakorolnunk kell az adást, az osztozást, mások segítését. Lemondani a munkánk gyümölcséről elég nehéz. Ragaszkodunk. És nem csak a pénz az amiről le kell mondanunk, hanem minden. A koporsón nincsen zseb. Nem vihetsz magaddal semmit. És amit nem adsz oda attól meg leszel fosztva. Jobb odaadni most, mint később elveszíteni.

Ne feledd tehát, ez nem a pénz, hanem a kapcsolat.

Indiában az emberek még most is készek odaadni, megosztani amijük van. Egyszer megfigyeltem egy nagyon öreg és szegény párt. Egy apró szobában éltek és az egy napra jutó ételük egy kis tál szabdzsi és két csapáti volt. És láttam, hogy egy nap odaadták a fele szabdzsit és az egyik csapátit egy arra kóborló kutyának. Nagyon megható volt, hogy ennyire készek megosztani azt amijük van. Semmijük sincs, mégis készek azt is megosztani másokkal. És EZ az amit meg kell tanulnunk – megosztani másokkal amink van. Nyilvánvaló, hogy ez nem pénz kérdése. Mert a legkönnyebb valakit pénzzel elégedetté tenni, de aztán nem törődni vele. Mennyivel nehezebb valakit befogadni az életedbe? Kinyitni az ajtód valaki előtt: igen, itt élhetsz velem. Ez az igazi lemondás, ez az igazi odaadás, nem csak a számlák befizetése.

Meg kell tehát tanulnunk adni, megosztani amink van. Ez egy jó gyakorlat a számunkra: „Igen adnom, adnom és adnom kell, amíg végül mindent odaadok Istennek, még saját magamat is.”