Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




ved-vyasa

Most, hogy már ismerjük a viszonyítási rendszert, a három viszonyítási alapot, vajon meg tudjátok-e mondani nekem, mi a viszonyítás fő gerince? A viszonyítás három alappillére. Ha nem tudtok eldönteni egy kérdést, vajon mihez fordultok? Négy dologhoz. Valójában háromhoz, de a titkos tanítások ezt négyre terjesztették ki.

A guru az elsődleges viszonyítási pont a mi családunkban. Ha nem tudjátok eldönteni, hogyan is cselekedjetek vagy döntsetek, kérdezzétek meg a tanítómestereteket. Ez nagyon is könnyű mindaddig, amíg lelki vezetőnk jelen van. De mi a teendő olyankor, ha a mesterem nincs jelen? Akkor két lehetőségetek van. Az egyik az, hogy a mestereteket meditáció segítségével szólítjátok meg. Csak képzeljétek el Őt, amint ott ül előttetek, és tegyétek fel Neki a kérdést. Azokban az őszinte pillanatokban bármilyen inspiráció is érkezik, azt kezelhetjük közvetlen utasításként. Ha ezt nem tudjátok megtenni, forduljatok a második viszonyítási ponthoz – ez a sásztra. Mert ha a Szentírásokat hívjuk segítségül, akkor közvetlenül összekapcsolódunk az azokat tanító szentekkel és a Szentírásokban található magas eszményekkel. A harmadik viszonyítási pont a szádhu – azok az élő szentek, akik számunkra az eszmények gyakorlati megvalósítását képviselik. Guru, sástra, szádhu. Ha ezen források mindegyike ugyanazt mondja a számodra, és te azzal a szíved legmélyéből egyetértesz, akkor nagyon szerencsés vagy. A szív a negyedik, a rejtett, titkos alappillér. Még ha a szíved nem is ér egyet teljesen, jobb igent mondani a viszonyítási pontokra.

Tehát az egyik oldalon ott van az elméleti hivatkozás – az Upanisadok, a Gítá és a Védánta-szútra; a másik oldalon pedig ott van az élő hagyomány, ahol a guru, sásztra, a szádhu és a saját belső meggyőződésünk a viszonyítás alapjai.

Próbáljuk meg elhelyezni a Gítát a számos indiai kinyilatkoztatások közt. A rendszer csúcspontja a Védák – ez az Isteni tudáshoz hasonlatos, amely túlmutat az emberi képességeken, és a teremtés körforgásán. Az isteni tudás fő gerincét az elsődlegesen megnyilvánuló sruti alkotja – ahogy ebben már korábban megegyeztünk – a kinyilatkoztatás pedig a négy Védában található. Ezeket nevezik szanhitá-nak, melynek jelentése gyűjtemény, himnuszok gyűjteménye. Ismét tanúi lehetünk az Isteni igazság művészien megalkotott kifejeződéseinek a himnuszok, az imák, és néha a történetek formájában.  Mi más van még ott? Nem csak költészet, hanem a rituális szövegkönyvek is. A Bráhmanák – ez most itt nem a bráhmin kaszt, hanem a bráhmana mint irodalom – pedig a rituális információk tárháza. A védák paradigmáinak esszenciája az áldozat, és hogy azt hogyan valósítsuk meg helyesen – ez szerepel a rituális irodalomban. Ezek nagyon is összetett szertartások – sok-sok különböző jagja, hóma és felajánlás gyűjteménye.

Egy ilyen áldozat bemutatásához gazdagnak kell lenned. Ám a kinyilatkoztatás következő része, az Áranjakák, a remetéknek szól. Nekik nincsenek olyan vagyontárgyaik, hiszen ők lemondtak a földi vagyontárgyakról. Akkor mivel rendelkeznek? Megvan az értelmük és az intellektusuk, tehát számukra a meditáció javasolt. Az aranja erdőt jelent[1], tehát azoknak a remetéknek szól, akik az erdőben élnek. Tehát a társadalom által elvégzett szertartás absztrakt formája a remeték meditációja.

 

A következő fő rész az Upanisad-irodalom. Ha tanulmányozzátok ezeket a szentírásokat, ráleltek a Bráhmanákra, a Bráhmanák végén az Áranjakára, ennek végén pedig az Upanisadokra. Néha még a címük is ugyanaz, mint pl. Brhad-áranyaka, vagy Brhad-áranjaka Upanisad. Az Upanisadok a kinyilatkoztatás utolsó fejezetei, ezért hívják ezeket Védántáknak – a Védák vége. Ezek filozófiai összegzése pedig a Védánta-szútra – a Szútra mindig az iskola esszenciája.

Tehát ez a védikus kinyilatkozatás sruti oldala. A másik vonal a szmrti, a szent hagyomány. Itt ismét nagy mennyiségű irodalmat találunk – a Puránákat, több ezernyi verset. Ez az ötödik Védaként is ismert, az ötödik Szanhitá. Valójában ez sokkal gyakorlatiasabb a mi korunkban. A számos Puránából Csaitanja Maháprabhu kiválasztott egyetlen legfontosabbat, ez pedig a Bhágavata-purána (Srímad Bhágavatam), amely a Védák érett gyümölcse.

Ez tehát a szmrti irodalom egyik oldala, és létezik egy másik is – az eposzok, a Rámájana és a Mahábhárata. A Rámájanát eredeti költeménynek ádi-kávjának is nevezik. A Mahábhárata pedig tulajdonképpen a Föld legnagyobb könyve, hétszer olyan hosszú, mint az Iliász és az Odüsszeia együttvéve. Tehát nagyon hosszú. S azt mondják: „Ebben a könyvben minden benne foglaltatik. Ha esetleg valamiről nem tesz említést, akkor az nem is fontos.” A Gítá pedig Mahábhárata néhány fejezete, egyetlen csekélyke kis része. Tehát nagyon szerencsések vagyunk, hogy végül megtaláltuk a számunkra olyannyira kedvelt Gitá helyét.

Ezen kívül itt még egy nagyon fontos dolgot kell megemlítenünk. Ahogy láthatjátok, az egyik ág a kinyilatkoztatás, melyet végül a Védánta-szútra összegez – de ahogy említettem, a szútrák annyira összetettek és bonyolult őket megérteni, hogy szükséges hozzájuk kommentár. Valójában a Bhágavata-puránát a Védánta-szútra természetes magyarázatának tartják. Látjátok? A magyarázat a másik ágról jön. A srutiból – a Bráhmanák, Áranjakák, Upanisadok, és végül a Védánta-szútra – a magyarázat pedig a szmrti ágról jön – így kapcsolódik össze a Bhágavata-purána és Védánta-szútra.

Miért is tartjuk ezt természetes magyarázatnak? Azért, mert egyetértünk abban, hogy közös a szerzőjük. Védavjásza mind a Védánta-szútrák, mind pedig a Srímad Bhágavatam szerzője. A teljesen kielégítő magyarázat elérése előtt Védavjásza megajándékozott bennünket mindeme felsorolt irodalommal, és végül a Srímad Bhágavatammal.

[1] az áranja szó jelentése pedig: erdei



Leave a Reply