Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017. 01. 07.08-i szófiai reggeli tanításából)

Ma egy különleges nap van, csakúgy, mint minden nap, ha odaadó szolgálatot végeztek. Böjt napot tartunk – ékádasít. Ez a tizenegyedik nap a teliholdat vagy az újholdat követően. Itt az ideje egy kis önmegtartóztatásnak. Ilyenkor nem egyszerűen csak egy speciális étrendet követünk, hanem Isten győzelmét ünnepeljük az illúzió fölött. Igazából ez a valódi jelentése az ékádasínak. Ilyen szempontból állandóan ékádasít kellene tartanunk – mármint ünnepelni az istenség győzelmét az illúzió fölött. De a mi Urunk annyira kegyes, hogy nem túl gyakran kell ezt a böjtnapot tartanunk. Azonban most itt az ideje, hogy emlékezzünk a győzelmére.

Ami a tanulmányainkat illeti, ma be kell fejeznünk az Istenhez fűződő különböző kapcsolatok témakörét. Egyetlen ilyen kapcsolat maradt, amiről még nem beszéltünk. Esett szó a semleges, szolgálói, baráti, szülői viszonyokról; és már csak egy van hátra. Ez pedig a szeretői viszony, a hitvesi kapcsolat. Tehát azt gondolom, a mai nap nem csak az önmegtartóztatásról szól, hanem egy jó lehetőség arra is, hogy tanulmányozzuk vagy imádjuk – talán így jobb, inkább imádjuk – ezt az isteni szeretet elvet.

Sok romantikus ember azt mondja, hogy az életben a legfontosabb, a legérdekesebb érzés itt a Földön a szerelmi viszony. De tudjátok, a még romantikusabb emberek azt mondják, hogy a szerelmi kötődés Istenhez a legfontosabb dolog az egész teremtésben. Valaki azt mondja: ‘Isten a Szeretet’, míg mások ‘Szeretet az Isten’. Tehát bárhonnan is indulunk, valahol találkozunk a rajongó szeretet elképzelésével és az istenszeretettel.

Tehát ez az isteni eksztázis is tükröződik itt a Földön a testi életfelfogásban. Mondhatjuk azt, hogy a szeretet a legalsó szinten olyan, mint az ösztön. Az egész természet ezen az elven működik – ösztönös szeretet. Azt mondhatjuk ez az édes mámor ott van a szívben, ez az érzelmi oldala az emberi kapcsolatoknak. Ha tovább megyünk, van egy nagyon mélyen gyökerező megbecsülés mások iránt, ami szeretetként nyilvánul meg egy boldog emberi tudatban. Majd legvégül ott van a mindent magába foglaló és legmélyebb, legalapvetőbb lelki sóvárgás is bennünk.

Tehát a különböző variációk széles skálájával rendelkezünk, különféle tükröződései vannak az Istenhez fűződő kötődésnek, ezért a leglényegét kell megragadnunk ennek a viszonynak. Tehát ez az Istenhez való kötődés a leglényegesebb. Természetesen sok mindent lehet mondani az istenszeretetről. De meg kell értenünk, hogy ez a szükséges szabályok és előírások betartásával találhat ránk.

Az emberi élet olyan, mint egy iskola, tanulmányaink összessége. Próbálunk más-más tapasztalatokat szerezni és azt gondoljuk az elején: ‘Ó, mennyi tantárgyat kell megtanulnom.’ De mégis azt gondolom, hogy csak egy tárgyat kell elsajátítanunk, a legérzékenyebb, legtitkosabb művészetet – az istenszeretet művészetét. Azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy tudunk élni lábak vagy agy nélkül, de szív nélkül élni már nem tudunk. Ha ezt elveszik tőlünk, olyanok vagyunk, mint egy üres kagyló. Ezért kell megtisztítanunk, össze kell sűrítenünk ezt az érzést annyira, hogy tudjuk használni az odaadó szolgálatainkban.

Sokféle módon közeledhetünk a Legfelsőbbhöz, de Számára, Számukra semmi sem elragadóbb, mint az odaadás. És mi az eredménye az ilyen szeretetteljes odaadásnak? Magas fokú lelkesültség. Kinek a részéről? Kit ejt rabul ez a lelkesültség?

Válasz: Istent.

Szvámí Tírtha: Helyes. Istent. Az isteni szeretet a legfőbb, neki nemcsak a hívő ember, hanem az imádott Isten is alárendeltje, olyan erős, hogy még Ő sem tud ellenállni. Ezért csodáljuk ezt az elvet. Ezért nagyon szerencsések, nagyon áldottak és hálásak vagyunk, hogy ehhez az isteni iskolához tartozhatunk.

(folytatása következik)