Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2016.07.30-i szófiai reggeli tanításából) 

(az előző pénteki tanítás folytatása) 

Mi a böjtölés lényege? Nem csupán a test fegyelmezése, nem egyszerűen az elme ingerlése – hiszen, ha éhesek vagyunk, zaklatottá válunk. A böjtölés legmagasabb célja az Istenséggel való találkozás. A Bhagavad-gítá[1] javasol bizonyos dolgokat. Háromféle tevékenység mindig fenntartandó: az önfegyelmezés, az áldozatosság, és az osztozás vagy adományozás. Ezt a három alapelvet mindig fenn kell tartani – az elején, a közepén és a végén. Ezek a cselekedetek még az önmegvalósított lelkek számára is üdvösek.

Az önfegyelmezés a testnek szól. Ha a szattvikus, lelki szabályokat követjük az életünkben, képesek vagyunk megtisztítani testi létezésünket, s ez által megszerezhetjük az uralmat a testi létezésünk felett. Ezért böjtölünk különleges napokon. Az osztozás vagy adakozás – az elme fegyelmezésére szolgál, hiszen az elménk általában nagyon ragaszkodik ahhoz, amink van. Ha például anyagi gazdagságra tettetek szert, elkezdetek kötődni hozzá. Vagy ha tudásra tettetek szert, akkor elkezdetek a tudatszintetekhez ragaszkodni. Ezért az adakozás vagy adományozás – ez az elme fegyelmezésének egy módja. Az adakozás az elme fegyelmezésének egy módja, tehát bármitek is van, próbáljátok meg megosztani másokkal! ,Igen, sok a terhem és sokat szenvedek, tehát nagy örömmel gyakorlom ezt az elvet.’ – kérlek benneteket, ezt ne ilyen mentalitásban műveljétek, hanem gyűjtsetek lelki gazdagságot, tegyetek szert isteni tudásra, és ezt osszátok meg másokkal is! Osszátok meg a nektárt, és tartsátok meg magatoknak a keserű cseppeket! Tehát osztozás, adományozás és adakozás által tudjuk fegyelmezni az elménket. Hogy legalább egy kicsit csökkentsük ezt a ragaszkodást.

Míg a harmadik gyakorlat, az áldozatosság – a Jóistennek szól. Az előző kettőt magamért végzem: a testemért, az elmémért. Ezt a harmadikat a lélek, a lelkem és a Felsőlélek kedvéért végezzük. Így, ha a témánk ez alkalomból a „Találkozások a Jóistennel”’, akkor a Gítá által ajánlott valamennyi tevékenységet ebben a szellemben kell végrehajtani. Miért is kell fegyelmeznem a testemet? Azért, hogy találkozzam a Jóistennel. Miért kell böjtölnöm ékádasí napján? Azért, hogy találkozzam a Jóistennel. Miért kell megosztani azt a nektárt, amit kaptam? Azért, hogy találkozzam a Legfelsőbbel. Miért kell bármiféle áldozatot hoznom az életemben? Csupán a Legfelsőbbel történő találkozás kedvéért.

A fakírok sanyargatják a testüket, a jógik próbálják fegyelmezni az elméjüket. A szerzetesek általában bizonyos vallási előírásokat próbálnak követni. Látjátok, nekünk embereknek különböző módjaink, különféle eszközeink vannak rá, hogy kifejezzük hajlandóságunkat, hogy közelebb szeretnénk kerülni az Istenihez. Ám mi a bhakta útja? Nem a test kínzása. Nem pusztán az elme fegyelmezése, és nem is pusztán néhány szabály követése, hanem az isteni eksztázis. Igen! Egy bhakta így kerül közel a Jóistenhez! Teljes odaadás. S ne csak érintsétek, hanem vedeljétek a nektárt! Még ékádasí napján is – akkor duplán! Tehát egy bhaktának nagyon különleges eszközei vannak a Legfelsőbb megközelítéséhez. A leghatalmasabb dolog, ami az életben megadatott, az a szeretetünk. Még a királyt is a szeretet irányítja. Egy királynak nagy a hatalma az alattvalói felett, de fiú unokájának alárendelődik. Ha az unokája a hátán akar lovagolni, akkor engedelmeskedni fog neki. Egy nagyhatalmú királyt „lóvá tesz” egy kisfiú. Hogyan lehetséges ez? Csupán a szeretet által.

Tehát a test és az elme fegyelmezése, egy szabályrendszer követése – ez mind együtt megvalósul, ha az odaadás útját, a bhakti-márgát követjük. Önfegyelem, adakozás, áldozatosság – ez a módja annak, hogy találkozzunk a Jóistennel.

(folytatása következik)

[1] Bhagavad-gítá 18.5.