Sharanagati

Collected words from talks of Swami Tirtha




(Szvámí Tírtha 2017.10.03-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Élt egyszer Dzsagannáth Purítól délre, Kúrma-ksétrán egy Vászudéva nevű igen tanult vaisnava. Leprás volt, de nem akármilyen leprás! Olyan könyörületes volt, hogy amikor a férgek kihullottak a testét borító sebekből, akkor óvatosan felvette és vissza helyezte azokat, hogy tovább élhessenek.”[1]

Néha azt gondoljuk magunkról, hogy együttérzőek vagyunk, de úgy hiszem, hogy Vászudéva egy nagyon különleges példáját adta az együttérzésnek. Erre csak akkor vagytok képesek, ha már alig van testi tudatotok.

Történt egyszer, hogy az elméjében megérezte azt, hogy: ‘Az Úr Csaitanja Maháprabhu a közelbe fog érkezni és lehetősége lesz darsant venni Tőle!’” Milyen rendkívüli tudatállapot, amikor valaki ily módon látja a valóságot, képes érzékelni azt, hogy ‘Isten itt van a közelben! Találkozhatom Vele!’ Maháprabhu valóban arrafelé vette az útját, de mire Vászudáva odaért, Maháprabhu már el is távozott onnan. Vászudáva nagyon elkeseredett és sírva a földre zuhant: Micsoda szerencsétlenség! Még csak egy pillantást sem vethettem az Úrra! Elment! Teljesen méltatlan vagyok arra, hogy találkozhassam Vele!” Maháprabhu már egy mérföldnyire járt, amikor hirtelen azt érezte, hogy valami visszahúzza. Nyomban visszaszaladt és ott találta a leprást, akit azonnal átölelt. Abban a pillanatban eltűnt a leprás test és egy gyönyörű alakká változott. Ilyen hatalmas odaadással rendelkezett Vászudéva.”

Íme egy példa a természetes alázatosságra, vagy erre a szolgálatkész hangulatra, mely Istent és az embert összeköti. Olyan erőteljes volt Vászudévnak az Úrra rögzített meditációja hogy: ‘Érzem a jelenlétét, Ő itt van valahol a közelben!’, mely vonzerőt egy mérföldnyiről vagy még messzebbről is megérzett Csaitanja Maháprabhu. Annyira vonzotta Őt, hogy nem tudott tovább menni, vissza kellett fordulnia.

S ezzel kezdetét vette a csoda. A tanítómester és szolgája megölelték egymást, mit sem törődve Vászudév visszataszító testével, mire ő azon nyomban megtisztult a leprától, csodálatos testet öltve. Az isteni érintés által eltűnt a betegség, maradt a szépség, a lélek csodaszép „ruhája”.

Azt hiszem ez egy nagyon megható történet, mely alátámasztja a korábban mondottakat, hogy mennyire fontos a mester és szolgája közötti kapcsolat, vonzalom, mely által mindketten közelebb kerülnek egymáshoz. Tehát, ha elég tiszta a meditációnk, a fohászunk, a mantrázásunkHaré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré – és a legintenzívebb lelki érzésekkel töltjük fel, akkor remélhetőleg képesek leszünk megállítani Krisnát, hogy velünk maradjon. Ha mégis megtörténik, hogy nagyon gyorsan elszalad, akkor olyasvalakinek a nyomdokait kell követnünk, aki nem szalad olyan gyorsan. Ámi tó’ kángála, ‘kṛṣṇa kṛṣṇa’ bóli dhái taba pácshé pácshé…[2] Ebben az esetben kövessünk egy ácsárját. Kétségkívül ő is gyors és össze kell szednünk valamennyi erőnket, hogy lépést tartsunk vele. Viszont ő rendelkezik azzal az önátadott érzelemmel, mely így kiált ‘Krisna Krisna’ bóliOly elesett vagyok, Krsna, Krsna – mondom, míg szaladok a nyomodban!, akkor Ő majd meghallja azt. És ahogy a tanítómester szalad szeretett Ura után, mi is úgy szaladunk Krisna után, mindkettejük után.

Ezt hívják természetes alázatnak, ilyen természetű a közöttük lévő kapcsolat. Hi tés alázat jellemzi a kapcsolatukat. A valódi hithez kell, hogy legyen Akiben hiszünk és szükséges az, aki hisz Őbenne. Egy kapcsolat nem létezhet a benne lévő felek nélkül, akik egy pontban találkoznak, ez pedig az isteni szolgálat, az isteni Szépség és Szeretet találkozásának szolgálata. Ezért az alázatos kérésem és javaslom az, hogy ezt kutassátok!

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Centenáriumi antológia c. műve

2. Bhaktivinód Thákur dalának egy sora: Ó! Vaisnava Thákura



Leave a Reply