Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.05.2018, Sofia)

(continues from the previous Monday)

So, Shridhar Maharaj is floating in his memories and his experience with Chaitanya Mahaprabhu, and then he realizes that somebody is sitting there. So he asks: “And what do you want?” “Can you explain, if the name is a spiritual thing, how we are all chanting it?” – I asked, feeling very foolish. After some silence, he began to say, “Nitay Chaitanya, Nitay Chaitanya.”[1]

If you listen to any recording of Shrila Shridhar Maharaj, when there is a pause, he will say, “Nitay Chaitanya, Nitay Chaitanya.” Instead of saying “Well…” he was saying Nitay Chaitanya. Who is Nitay? Nitay is Gurudev. And who is Chaitanya? Chaitanya is Radha-Govinda. So, this is his holy trinity – in four persons. Nitay, like Gurudev – this is one. Then Radha-Govinda – two, three. And the fourth is Mahaprabhu, who embodies all these truths.

And then he began, “It cannot be uttered by the material tongue, nor can any material ear hear the name. He, the name, is adhokshaja, or beyond experimental knowledge, having reserved the right of not being exposed to organic senses. All the experience, knowledge, and memories that we have are gleaned with the help of mundane senses. Our tongue is comprised mostly of earth and water elements. The nerve endings extending to all parts of the body, carry charges of electricity – also a material element. If any object is too far away, it is not touchable, seeable, tasteable, etc. If any object is too close, it is also imperceptible. We cannot see our own tilak mark or eye make-up.”

Life is a mystery. And there is a biological, material explanation. They try to explain this mystery by material methods. Some say that the thought is a waste material of the mind. Which is not a very charming expression. Or, let’s say, intelligence is a question of electricity of the nerves. Or, emotions are simply biochemistry. I think it is not really satisfying. Life escapes, the mystery of life escapes these explanations.

“When the senses are extended by microscopes and telescopes, these instruments have more range, but are still limited to a material sphere. The telescope cannot penetrate the outermost covering of the universe. The microscope lens is composed of atoms and therefore cannot see the atom or anything smaller than that. Likewise, the system of mental speculation is also inefficient to perceive the spiritual element. Mind is a material element whose density is very slight. Higher abstractions are no more spiritual than hard rocks. There is a common belief that by extending the potency of the mind we can conceive of the infinite, but this process is defective. If the infinite can be confined in a limited mind, then it is not infinite. I don’t even know how many hairs are there on my head. Mental speculators grid their brains over abstract aphorisms of Zen and Upanishads and think that by their own power they can achieve something like infinity. The result is mental masturbation. The mind explodes and dies of exhaustion. And the reaction is deplorable, total forgetfulness of the self and the Infinite.”

Harsh words, but very realistic. Usually, Shridhara Maharaj speaks very softly, but here his message is very strong. And actually he speaks about the scope, about the range of your experience. This is the radius – how far you can reach. So he concludes: no faculties of the senses are enough to reach, and not even the mind. And if we use only these mind-breaking methods, then what is the result? A total forgetfulness of the self and of the Infinite. Total forgetfulness of the self in this sense is like a spiritual suicide – to finish with your existence. And if you have excluded yourself, automatically you have excluded everybody else.

(to be continued)

[1] The quotations are from The descent of the holy name by Shridhara Maharaj

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ei szófiai előadásából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Tehát ott tartottunk, hogy Srídhar Mahárádzs navadvípi templomának tetőteraszán szemlélődött, miközben gondolatait Csaitanja Maháprabhuval kapcsolatos emlékek, élmények hullámai töltötték el. S egyszer csak észrevette, hogy valaki ott ül mellette. A látogatóhoz fordulva, így szólt: „Mit szeretnél?” „Meg tudná magyarázni, miképpen lehetséges az, hogy az emberek a Szent Nevet zenghetik, ha az teljességgel lelki?” – kérdeztem, eléggé ostobán érezve magam. Némi hallgatás után Srídhar Mahárádzs megszólalt, „Nitái Csaitanja, Nitái Csaitanja, majd belekezdett válaszába.” [1]

Ha hallgattatok már bármilyen felvételt Sríla Srídhar Mahárádzstól, akkor talán emlékeztek, hogy amikor szünetet tart, ő mindig azt mondja, hogy „Nitái Csaitanja, Nitái Csaitanja”, ahelyett, hogy „Nos…”, ő azt mondja, hogy Nitái Csaitanja. Ki Nitái? Nitái, a mi Gurudévánk. És ki Csaitanja? Ő Rádhá-Góvinda. Tehát ők a mi szentháromságunk, ez a négy személy. Az első, Nitái, aki Gurudév, a második és harmadik egyben Rádhá-Góvinda, s a negyedik Maháprabhu, akiben mindezek együttesen jelen vannak.

Majd Srídhar Mahárádzs belekezdett a magyarázatába, „A Szent Nevet nem ejtheti ki anyagi nyelv, nem hallhatja anyagi fül. A név adhóksadzsa, vagyis túl van a tapasztalati tudáson, s fönntartja magának a jogot, hogy rejtve maradjon a világi érzékek előtt. Tapasztalataink, tudásunk és emlékeink, amivel csak rendelkezünk, mind a világi érzékekkel foghatók fel. Nyelvünk főként föld-, és vízelemből áll, de a szervezetet behálózó idegvégződések, amelyek elektromos töltést hordoznak, szintúgy anyagiak. Ha egy tárgy túlságosan távol van, érinthetetlen, nem látható, nem ízlelhető, de ha túlságosan közel van szemünkhöz, hasonlóképpen láthatatlan, hisz nem látjuk saját tilakunkat, vagy a szemfestéket sem.”

Az élet egy misztérium, ugyanakkor létezik biológiai, anyagi magyarázata is. Vannak akik anyagi módszerekkel próbálják megmagyarázni ezt a misztériumot, és azt mondják, hogy a gondolat az elme fölösleges hulladéka, ami nem valami kedves meghatározás. Vagy mondjuk, hogy az intelligencia, az idegek elektromos töltése, vagy hogy az érzelmeink, egyszerű biokémiai reakciók. Azt hiszem ez nem igazán kielégítő a számunkra. Az élet lényege, az élet misztériuma kicsúszik ezeknek a magyarázóknak a markából.

„Az érzékszerveinket megtoldó mikroszkópok és teleszkópok érzékenyebb eszközök, de még mindig az anyagi szférára korlátozódnak. Egyetlen teleszkóp sem képes kifürkészni az univerzum legkülső burkait, s a mikroszkóp lencséi is atomokból állnak, így nem képesek megmutatni az atomokat, vagy az annál kisebb részecskéket. Ugyanilyen eredménytelen a mentális agytorna is a lelki dolgok vizsgálatában Az elme olyan anyagi elem, melynek sűrűsége igen kicsiny. Így a magasabb absztrakciók cseppet sem lelkibbek a kődarabnál. Sokan hiszik, hogy az elme képességeinek kiterjesztésével, felfogható a végtelen, csakhogy  e számítás hibás. Ha a végtelen beleférne a korlátozott elmébe, nem lehetne végtelen. Az ember azt sem tudja, hány hajszála van, hiába töri a fejét az absztrakt zen – vagy upanisad – aforizmákon, hiába spekulál, saját erejéből úgysem válhat végtelenné. Szellemi önkielégítés ez, s az elme túlcsordul és kiég, ami sajnálatos következményekkel jár: az önvalót és a végtelent illető teljes tudatlansággal.” 

Kemény szavak, viszont nagyon igazak. Általában Srídhar Mahárádzs nagyon finoman fogalmaz, de ez az üzenet, amit át akar adni, nagyon erős. S valójában itt a hatósugárról beszél, a tapasztalataitok hatóköréről. Ez az a sugár, amilyen messze elértek. Tehát azt a következtetést vonja le, hogy az érzékek semmilyen képessége, még az elme sem elégséges ahhoz, hogy elérjük az élet igazi misztériumát. S ha csak ezeket az elmét meghódolásra késztető módszereket használjuk is, akkor is milyen eredményre számíthatunk? Az önvalót és a Végtelent illető teljes tudatlanságra. Az önvalóról való teljes megfeledkezés, ami ebben az értelemben olyan, mint a spirituális öngyilkosság, a létezésetek megszűnése. S ha kizárjátok magatokat, automatikusan kizártok mindenki mást is.

(folytatása következik)

1. Idézet Szvámí B. R. Srídhar: A Szent Név alászállása (lejegyezte: Acsjutánanda Mahárádzs)

(от лекция на Свами Тиртха, 06.05.2018, София)

(продължава от предишния понеделник)

И така, Шридхара Махарадж плава из своите спомени и преживявания с Чайтаня Махапрабху, а сетне внезапно осъзнава, че някой седи там. Затова пита: „А ти какво искаш?” „Бихте ли обяснили, щом името е нещо духовно, как всички ние го произнасяме?” – попитах аз, чувствайки се много глупаво. Измина известно време в тишина, после той промълви: „Нитай Чайтаня! Нитай Чайтаня!”[1]

Ако слушате кой да е запис на Шрила Шридхара Махарадж, когато има пауза, той винаги казва “Нитай Чайтаня! Нитай Чайтаня!“ Вместо обичайното „Ами…” той казва „Нитай Чайтаня!“ Кой е Нитай? Нитай е Гурудев. А кой е Чайтаня? Чайтаня е Радха-Говинда. Така че това е неговата света троица – в четири личности. Нитай като Гурудев – това е един. После Радха-Говинда – двама, трима. И четвъртият е Махапрабху, който обединява всички тези истини.

И после той започва: “То не може да бъде произнесено с материалния език, нито пък материалното ухо може да чуе името. То, името, е адхокшаджа, отвъд сферата на експерименталното познание, запазвайки си правото да бъде недостъпно за органичните ни сетива. Целият ни опит, всичките ни знания и спомени са насъбрани с помощта на земните сетива. Езикът ни в по-голямата си част е съставен от елементите земя и вода. Нервните окончания, достигащи до всички части на тялото ни, провеждат заряди електричество, което също е материален елемент. Ако обектът на възприятието ни е твърде далеч от нас, ние не можем да го докоснем, да го видим, нито да го вкусим. Ако пък е твърде близо, отново е недостъпен за сетивата ни – не можем да видим собствения си тилак, например, или грима на очите си.”

Животът е мистерия. Той си има биологично, материално обяснение. Стараят се да разтълкуват тази мистерия с материални средства. Някои казват, че мисълта е отпадъчен материал на ума. Което не е особено привлекателно изразено. Или, да речем, че интелигентността е въпрос на електричество в нервите. Или пък, че емоциите са просто биохимия. Мисля, че това не носи удовлетворение. Животът се изплъзва, мистерията на живота убягва от тези обяснения.

„Микроскопите и телескопите могат значително да увеличат обхвата на възприятията ни, ала те пак остават ограничени до материалната сфера. Телескопът не може да проникне през външната обвивка на вселената. Лещите на микроскопа са изградени от атоми и затова не могат да видят самия атом или нещо по-малко от него. По подобен начин, умозрителната система също е неспособна да проникне в сферата на духовния свят. Умът също е материален елемент с много ниска плътност. Затова възвишените ни абстрактни идеи не са по-духовни от твърда скала. Широко разпространено е вярването, че чрез разширяване на потенциална на ума си можем да добием представа за безмерното, ала този процес е погрешен. Ако безграничното може да бъде побрано в ограничения ни ум, тогава значи не е безгранично. Та аз не знам дори колко косъма има на собствената ми глава. Умозрителните философи обаче си блъскат главите над абстрактните афоризми на Дзен и Упанишадите и си мислят, че чрез собствени усилия могат да достигнат до такова нещо, каквото е безкрайността. Резултатът от това е просто умствено самозадоволяване. Умът експлодира и издъхва от изтощение. И последиците са плачевни – пълна забрава на себе си и на Безмерния.”

Тежки думи, но много истинни. Шридхара Махарадж обикновено говори съвсем меко, но тук посланието е много строго. И всъщност той говори за обхвата, за обсега на вашата опитност. Това е радиусът – доколко далеч можете да стигнете. И той заключава: никакви сетивни способности не са достатъчни да се достигне там, нито дори умът. И ако прилагаме само такива чупещи ума методи, какъв ще е резултатът? Пълна забрава на себе си и на Безкрайния. Пълната забрава на себе си в този смисъл е като духовно самоубийство – да сложиш край на съществуването си. А когато си изключил себе си, автоматично си изключил и всички останали.

(следва продължение)

[1] Цитатите са от „Спускането на святото име“ от Шридхара Махарадж