Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 06.05.2018, Sofia)

Maybe you remember one of the main problems that we started to discuss – whether divinity can show itself to the limited human experience. Or, if we want to put it more simply – how the divine name can reach us.

In our daily life and experience we are accustomed and trained to the ascending process. We put together small little things and they shall build a pyramid. From small little elements we want to create something big. We collect the moments and we want to make eternity from them. Sorry, it will never happen. It doesn’t matter how many millions of moments you put together, this will never become eternity. Because eternity is of a different quality. Eternity is not made up of insignificant and transient moments. That’s a different dimension.

In the same manner, if we put together any kind of little details of our material experience, we cannot create the full picture. Because the divine reality is of a different kind.

Here we have a very high message: that Govinda is dancing with Radhika. So, we try to collect our experience and our knowledge, put the pieces together and then we try to formulate the big picture – it will never happen. Because what is our conception about dance? Some jerk. Some techno-jerk. Don’t try. And this is something very serious – if we come with a material conception, we shall never reach the spiritual conception, the spiritual reality. Because that is of a different quality.

In order to come closer to the divine reality, we have one chance – if it reveals itself to us, it descends on us, and then we might have a glimpse of that higher reality. It is always just one step ahead. But to take this one step, sometimes it takes lifetimes.

Then how can we contact the holy name? Only by the descent of the holy name. Therefore my suggestion for today is to remember this very important text of Shrila Shridhar Maharaj The descend of the holy name.

“Bhakti Rakshak Shridhar Maharaj sat on the roof of his quarters in Navadvipa. The now very old sadhu was in a very contemplative mood and to approach him in this state disturbed me. He motioned that I should sit in front of him, so I timidly went and sat down on the grass mat.”

You see, devotional life is a very refined culture. One slogan you should always remember: fools rush in where angels fear to tread. And here the devotee who inquires from Shrila Shridhar Maharaj feels disturbed: ‘Oh, he is in his very deep mood. Shall I come to disturb him now in this mood?’ But as it is a descending process, the mercy from this very old sadhu descends and he says: “Yes, come, sit here.” Very beautiful!

“There was no one to be seen anywhere. “There are so many things to see from up here by which we can remember Chaitanya Mahaprabhu”, said the great saint. “The Ganges, the forest, the temples, His favorite tree, the banyan. What do you want?”

You see, this is the difference. I see only the jungle. I see nothing special. And his vision is: “Ah, there are so many things that remind me of Mahaprabhu.” Everything is there. Better I say, everything is here. Only we need a purification of the vision. And if your vision is penetrating enough, then Krishna will not be able to hide from you. This is the goal – to have such a sharp vision.

(to be continued)

(Szvámí Tírtha, 2018. 05.06-ei szófiai előadásából)

Talán emlékeztek még arra a legutóbbi komolyabb témánkra, amiről elkezdtünk beszélgetni, hogy megmutatkozhat-e Isten a korlátozott emberei tapasztalás számára? Vagy, ha még jobban le akarjuk egyszerűsíteni, hogyan juthat el hozzánk a Szent Név, hiszen az teljességgel lelki?

Hétköznapi életünk során, ahhoz vagyunk szokva, és azt gyakoroljuk, hogy ez egy felfelé emelő folyamat. Összegyűjtjük az apró kis tapasztalatainkat, amelyekből majd egy piramis fog összeállni. S ezekből a csöppnyi kis részekből akarunk valami nagyot létrehozni. Gyűjtjük a pillanatokat, melyekből az örökkévalóságot akarjuk összerakni. De sajnálom ez soha nem fog megtörténni! Nem számít hány millió pillanatot raktok is össze, abból sosem lesz örökkévalóság, mert az egy más minőség. Az örökkévalóság nem jelentéktelen és múló pillanatokból áll. Az egy másik dimenzió.

Ugyanígy, ha az anyagi tapasztalataink bármely apró részletét rakjuk is össze, akkor sem tudjuk a teljes képet megalkotni, mert az isteni valóság ettől különböző.

Viszont a szentírások egy nagyon magas üzenetet adnak a számunkra, hogy Góvinda Rádhikával együtt táncol. Tehát próbáljuk összegyűjteni a tapasztalatainkat, tudásunkat, próbáljuk összerakni az apró darabkákat, hogy abból egy nagy képet alkossunk, de ez soha nem fog megtörténni. Vajon mi mit gondolunk a táncról? Valamiféle rángatózás, techno-rángás? Azt inkább ne próbáljátok ki. De ez egy igazán komoly dolog, mivel ha anyagi vágyaink vannak, akkor sohasem fogjuk elérni a lelki eszményeket, a lelki valóságot, mert az egy más minőség.

Ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az isteni valósághoz, egyetlen esélyünk van, ha Ő feltárja magát nekünk, leereszkedik hozzánk, és akkor talán bepillantást nyerhetünk abae a magasabb valóságba. Mindig csak egy lépésnyire van tőlünk. De ahhoz, hogy ezt a  lépést megtegyük, néha életekre van szükség.

Akkor hogyan léphetünk kapcsolatba a Szent Névvel? Csak úgy, ha alászáll! Ezért azt javaslom mára, hogy emlékezzünk Sríla Srídhar Mahárádzsnak a következő nagyon fontos tanítására, melynek címe: A Szent Név alászállása.

„Bhakti Raksak Srídhar Mahárádzs navadvípí templomának tetőteraszán lévő lakhelyén ült. Az idős szádhu igen elmélyült hangulatban volt, szinte vétek volt zavarni őt. Intett, üljek le előtte egy gyékényülésre. Senki más nem volt ott.” 

Látjátok, hogy a lelki élet, mennyire kifinomult kultúrájú. Egy fontos gondolatot mindig észben kell tartanunk, hogy az ostoba ajtóstul ront be oda, ahová az angyal is csak félve teszi be a lábát. S az a bhakta, aki Sríla Srídhar Mahárádzstól tudakozódik, meglehetősen zavarban érzi magát, ‘Ó, most nagyon elmélyült hangulatban van. Merjem zavarni ilyenkor?’ De mivel ez egy alászálló folyamat, az idős szádhu kegyesen így szól: „Igen, gyere csak, foglalj helyet.” Ez nagyon szép!

„A környéken közel, s távol nem volt senki. „Milyen sok minden látszik innen felülről, ami Csaitanja Maháprabhura emlékeztet bennünket”, mondotta az idős mester. „A Gangesz, az erdő, a templomok, a kedvenc fái, a banjanfák…Mit szeretnél?” 

Látjátok ez a különbség, én csak a dzsungelt, semmi egyéb különöset nem látok. Ő pedig, „Ó, mennyi minden emlékeztet engem Maháprabhura.” Minden ott van, bár pontosabb, ha azt mondom, hogy minden itt van. Csak meg kell tisztítanunk a látásmódunkat. S ha elég tisztává válik, akkor Krisna már nem tud elrejtőzni előlünk. Ez a cél, hogy ilyen éles, kifinomult látásmódra tegyünk szert.

(folytatása következik)

(от лекция на Свами Тиртха, 06.05.2018, София)

Може би си спомняте един от главните въпроси, които започнахме да обсъждаме – дали божественото може да се прояви пред ограничения човешки опит. Или ако искаме да го кажем по-простичко – как божественото име може да ни достигне.

В ежедневния ни живот и опитност ние сме приучени и привикнали на възходящия процес. Събираме заедно мънички парчета и те изграждат пирамида. От малките елементи искаме да създадем нещо голямо. Събираме миговете и искаме да направим от тях вечност. Съжалявам, това никога няма да стане. Независимо колко милиони мигчета съберете заедно, те никога няма да се превърнат във вечност. Защото вечността е различна по качество. Вечността не е съставена от незначителни преходни моменти. Тя е друго измерение.

По същия начин, ако струпаме на едно място всевъзможни видове дребни детайли от материалното ни битие, не можем да създадем цялостната картина. Защото божествената реалност е различна по вид.

Ето едно много възвишено послание: Говинда танцува с Радхика. И ние се опитваме да сберем своя опит и знание, да съберем парченцата, и след това се стараем да формулираме голямата картина – това няма как да стане. Защото какво е нашето разбиране за танц? Някакво подрусване. Някаква техно-конвулсия. Не се и опитвайте. Това е нещо много сериозно – ако подходим с материално разбиране, никога няма да стигнем до духовното разбиране, до духовната реалност. Защото тя е качествено различна.

За да се доближим до божествената реалност, имаме само една възможност – тя да ни се разкрие, да снизходи към нас; тогава може и да зърнем нещичко от тази висша реалност. Тя винаги е само една стъпка нататък. Ала да направим тази една стъпка понякога отнема животи.

Тогава как можем да се свържем със святото име? Само ако святото име се спусне. Затова предложението ми за днес е да си припомним този толкова важен текст от Шрила Шридхара Махарадж, „Спускането на святото име“.

„Бхакти Ракшак Шридхара Махарадж седеше на покрива на своята обител в Навадвип. Много възрастният вече садху беше вглъбен в мислите си и аз се чувствах притеснен, че го безпокоя. Той ми направи знак да седна при него, и аз срамежливо се настаних на сламената рогозка.”

Виждате ли, животът в преданост е една много пречистена култура. Един слоган винаги трябва да помните: че глупците нахълтват там, дето ангелите се боят и да пристъпят. Ето тук преданият, който иска да запита Шрила Шридхара Махарадж, се чувства смутен: „О, той е в много вглъбено настроение. Дали да се натрапя и да го притесня сега в това настроение?“ Ала тъй като това е спускащ се процес, милостта се спуска от страна на стария садху и той казва: „Ела, ела, седни тук“. Колко красиво!

„Наоколо нямаше никого. „Оттук се виждат толкова много неща, които могат да ни напомнят за Чайтаня Махапрабху”, каза светият садху. „Река Ганг, тази гора, храмовете, любимото Му баняново дърво. А ти какво искаш?”

Разбирате ли, в това е разликата. Аз виждам само джунгла. Не виждам нищо специално. А неговото виждане е: „О, има толкова много неща, които ми напомнят Махапрабху.” Всичко е там. Или по-добре да кажа: всичко е тук. Единствено трябва да пречистим виждането си. И ако виждането ни е достатъчно проникновено, Кришна няма да може да се скрие от нас. Това е целта – да добием такъв остър поглед.

(следва продължение)