Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 03.10.2017 evening, Sofia)

(continues from the previous Monday)

“There was a brahmana-vaishnava named Vasudeva Vipra. He was living in Kurma Kshetra, just south of Jagannath Puri. He was a leper, but what type of leper! He had such a compassion that when any worms would fall out of the sores on his body, he would pick them up and place them back in the wounds – to prevent them from dying.”[1]

Sometimes we feel ourselves compassionate, right? Because maybe comparatively you are passionate, but I think Vasudeva Vipra was a very extreme example of compassion. You can do this only if you have hardly any bodily consciousness.

“One day he found within his mind: ‘The Lord Chaitanya Mahaprabhu is coming to the place nearby and I shall have the chance to have His darshan!’” Such a special state of mind! To be able to read reality in such a manner that ‘God is around! I will meet Him!’ “Mahaprabhu really went to that district, but by the time Vasudeva arrived there, Mahaprabhu had already left. Vasudeva was greatly disappointed and fell to the floor crying: “What a misfortune! I couldn’t have His darshan, not even a glimpse of the Lord! He has already left. I’m too unqualified to meet Him.” Mahaprabhu went almost a mile when suddenly He felt some attraction pulling Him back. He ran back, found the leper and embraced him. The leper body vanished and turned into a beautiful figure. Such was the devotion of Vasudeva Vipra.”

Here is an example for this natural state of humility. Or for this service mood that will connect man and God. That focus of meditation is so strong: ‘I perceive His presence, He is near!’ – from the side of Vasudeva. And at the same time, it is so powerful that even from a mile or more away Chaitanya Mahaprabhu noticed this attraction. He was attracted, He couldn’t move forward, He had to return.

And then the miracle started to happen. The master and the servant embraced – irrespective of the condition of the body. And all of a sudden this purification, this transformation happened – by the divine touch the disease was gone, disappeared. And what remained was the beauty – the beauty of the soul.

I think this is a very touching story – just to show, to support what was previously said that the connection, this attraction between a servant and a master is so important that both of them will come closer and they will meet. So, if our meditation, if our prayers, if our chanting – Hare Krishna, Hare Krishna, Krishna Krishna, Hare Hare, Hare Rama, Hare Rama, Rama Rama, Hare Hare – is pure enough and we surcharge this mantra with the best of our spiritual emotions, then hopefully we can stop Krishna from running away. If it happens that He is running so fast, then we have to follow the footsteps of someone else, who is not running so fast. Ami to’ kangala ‘krishna krishna’ boli dhai tava pache pache…[2] Then we need to follow an acharya. He doesn’t move so fast. Fast enough, no doubt, so you have to collect all your strength and energy to keep up with his speed. But if he has this quality of ‘krishna krishna’ boli – “I will shout, I will sing ‘Krishna! Krishna!’”, then He will hear. And as he is running after his beloved Lord, actually we are also running after Him, after them.

This is called natural humility; this is a relationship. Faith, humility – it’s a relationship. For real faith there must be an object and there must be a subject. A connection or relationship cannot exist without the parties who are involved. All these factors must meet in one point – and this is divine service, divine union. Therefore my suggestion is: please, search for it!

(to be continued)

[1] Shridhara Maharaj, Centenary Anthology

[2] A line of the song Ohe! Vaishnava Thakura by Bhaktivinoda Thakura

(Szvámí Tírtha 2017.10.03-ai szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

„Élt egyszer Dzsagannáth Purítól délre, Kúrma-ksétrán egy Vászudéva nevű igen tanult vaisnava. Leprás volt, de nem akármilyen leprás! Olyan könyörületes volt, hogy amikor a férgek kihullottak a testét borító sebekből, akkor óvatosan felvette és vissza helyezte azokat, hogy tovább élhessenek.”[1]

Néha azt gondoljuk magunkról, hogy együttérzőek vagyunk, de úgy hiszem, hogy Vászudéva egy nagyon különleges példáját adta az együttérzésnek. Erre csak akkor vagytok képesek, ha már alig van testi tudatotok.

„Történt egyszer, hogy az elméjében megérezte azt, hogy: ‘Az Úr Csaitanja Maháprabhu a közelbe fog érkezni és lehetősége lesz darsant venni Tőle!’” Milyen rendkívüli tudatállapot, amikor valaki ily módon látja a valóságot, képes érzékelni azt, hogy ‘Isten itt van a közelben! Találkozhatom Vele!’ „Maháprabhu valóban arrafelé vette az útját, de mire Vászudáva odaért, Maháprabhu már el is távozott onnan. Vászudáva nagyon elkeseredett és sírva a földre zuhant: „Micsoda szerencsétlenség! Még csak egy pillantást sem vethettem az Úrra! Elment! Teljesen méltatlan vagyok arra, hogy találkozhassam Vele!” Maháprabhu már egy mérföldnyire járt, amikor hirtelen azt érezte, hogy valami visszahúzza. Nyomban visszaszaladt és ott találta a leprást, akit azonnal átölelt. Abban a pillanatban eltűnt a leprás test és egy gyönyörű alakká változott. Ilyen hatalmas odaadással rendelkezett Vászudéva.”

Íme egy példa a természetes alázatosságra, vagy erre a szolgálatkész hangulatra, mely Istent és az embert összeköti. Olyan erőteljes volt Vászudévnak az Úrra rögzített meditációja hogy: ‘Érzem a jelenlétét, Ő itt van valahol a közelben!’, mely vonzerőt egy mérföldnyiről vagy még messzebbről is megérzett Csaitanja Maháprabhu. Annyira vonzotta Őt, hogy nem tudott tovább menni, vissza kellett fordulnia.

S ezzel kezdetét vette a csoda. A tanítómester és szolgája megölelték egymást, mit sem törődve Vászudév visszataszító testével, mire ő azon nyomban megtisztult a leprától, csodálatos testet öltve. Az isteni érintés által eltűnt a betegség, maradt a szépség, a lélek csodaszép „ruhája”.

Azt hiszem ez egy nagyon megható történet, mely alátámasztja a korábban mondottakat, hogy mennyire fontos a mester és szolgája közötti kapcsolat, vonzalom, mely által mindketten közelebb kerülnek egymáshoz. Tehát, ha elég tiszta a meditációnk, a fohászunk, a mantrázásunk – Haré Krsna Haré Krsna Krsna Krsna Haré Haré Haré Ráma Haré Ráma Ráma Ráma Haré Haré – és a legintenzívebb lelki érzésekkel töltjük fel, akkor remélhetőleg képesek leszünk megállítani Krisnát, hogy velünk maradjon. Ha mégis megtörténik, hogy nagyon gyorsan elszalad, akkor olyasvalakinek a nyomdokait kell követnünk, aki nem szalad olyan gyorsan. Ámi tó’ kángála, ‘kṛṣṇa kṛṣṇa’ bóli dhái taba pácshé pácshé…[2] Ebben az esetben kövessünk egy ácsárját. Kétségkívül ő is gyors és össze kell szednünk valamennyi erőnket, hogy lépést tartsunk vele. Viszont ő rendelkezik azzal az önátadott érzelemmel, mely így kiált ‘Krisna Krisna’ bóli – „Oly elesett vagyok, Krsna, Krsna – mondom, míg szaladok a nyomodban!, akkor Ő majd meghallja azt. És ahogy a tanítómester szalad szeretett Ura után, mi is úgy szaladunk Krisna után, mindkettejük után.

Ezt hívják természetes alázatnak, ilyen természetű a közöttük lévő kapcsolat. Hi tés alázat jellemzi a kapcsolatukat. A valódi hithez kell, hogy legyen Akiben hiszünk és szükséges az, aki hisz Őbenne. Egy kapcsolat nem létezhet a benne lévő felek nélkül, akik egy pontban találkoznak, ez pedig az isteni szolgálat, az isteni Szépség és Szeretet találkozásának szolgálata. Ezért az alázatos kérésem és javaslom az, hogy ezt kutassátok!

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs, Centenáriumi antológia c. műve

2. Bhaktivinód Thákur dalának egy sora: Ó! Vaisnava Thákura

(от лекция на Свами Тиртха, 03.10.2017 вечер, София)

(продължава от предишния понеделник)

„Имало един брамин-ваишнава на име Васудева Випра. Живеел в Курма Кшетра, на юг от Джаганнатх Пури. Бил прокажен, но какъв! Бил толкова състрадателен, че когато червеите изпадали от раните по тялото му, той ги вдигал и ги слагал обратно в раните, за да не умрат.”[1]

Понякога ние се мислим за състрадателни, а? Защото може би сме относително страстни, но мисля, че Васудева Випра е бил изключителен пример за състрадание. Можете да направите това единствено, ако вече нямате никакво телесно съзнание.

„Един ден той усетил в ума си: „Бог Чайтаня Махапрабху идва тук наблизо и аз ще имам възможността да получа Неговия даршан!” Такова специално състояние на ума! Да си способен да четеш реалността по такъв начин: „Богът е наблизо! Аз ще Го срещна!“ „Махапрабху действително отишъл в този район, но по времето, когато Васудева стигнал там, Махапрабху вече си бил тръгнал. Васудева бил дълбоко разочарован и се свлякъл на земята, ридаейки: „Какво нещастие! Не можах да получа Неговия даршан, не можах дори да зърна Бога! Той вече е заминал. Прекалено съм недостоен да Го срещна.” Махапрабху се бил отдалечил почти на миля, когато внезапно усетил някакво привличане да го тегли назад. Той хукнал обратно, намерил прокажения и го прегърнал. Проказата изчезнала от тялото и фигурата му станала прекрасна. Такава била предаността на Васудева Випра.”

Ето тук пример за това естествено състояние на смирение. Или за това настроение на служене, което свързва човека с Бога. Фокусът на медитация от страна на Васудева е толкова силен, че „Аз усещам присъствието Му, Той е наблизо!“ И в същото време е толкова могъщ, че дори от цяла миля далечина Махапрабху почувствал това привличане. Той бил привлечен, не можел да продължи напред, трябвало да се върне.

И тогава чудото се случило. Господар и слуга се прегърнали – независимо от телесното състояние. И ненадейно станало това пречистване, тази трансформация – от божественото докосване болестта изчезнала. А това, което останало, било красотата – красотата на душата.

Мисля, че това е много затрогваща история, която показва и подкрепя онова, което вече бе казано – че връзката, привличането между слуга и господар е значимо, че и двамата се приближават и се срещат. Така ако нашата медитация, нашите молитви, нашето мантруване – Харе Кришна, Харе Кришна, Кришна Кришна, Харе Харе, Харе Рама, Харе Рама, Рама Рама, Харе Харе – са достатъчно чисти и ако наситим мантрата с най-красивите си духовни чувства, тогава надеждата е, че можем да спрем Кришна да не бяга. Ако пък Той тича прекалено бързо, тогава трябва да следваме стъпките на някой друг, който не бяга така бързо. Ами то кангала ‘кришна кришна боли‘ дхай тава паче паче…[2] Тогава трябва да следваме ачария. Той не се движи толкова бързо. Достатъчно бързо, без съмнение, така че трябва да съберете цялата си сила и енергия, за да поддържате темпото. Но ако той има това качество ‘кришна кришна’ боли – „Аз ще викам, ще пея: „Кришна! Кришна!”, тогава Богът ще го чуе. И понеже той тича след своя любим Бог, всъщност ние също тичаме след Него, след тях.

Това се нарича естествено смирение; това е връзка. Вярата, смирението – те са връзката. За истинската вяра трябва да има обект и трябва да има субект. Връзката не може да съществува без страните, които участват. Всички тези фактори трябва да се срещнат в една точка – и това е божественото служене, божественото единение. Затова моята препоръка е: моля ви, търсете го!

(следва продължение)

[1] Шридхара Махарадж, „Стогодишна антология“

[2] Ред от песента „Охе! Ваишнава Тхакура“ от Бхактивинода Тхакура