Sharanagati

(from a lecture of Swami Tirtha, 01.10.2017 evening, Sofia)

(continues from the previous Monday)

Shall we try to describe this change of mentality from material to spiritual with two stories? The first story about the material mentality is about the lamb and the wolf. The lamb goes to the river to drunk. All of a sudden the wolf also comes to the river to drink. It’s a critical moment. But the lamb is so young and so innocent that it doesn’t realize the danger. And the wolf decides to eat the lamb – of course, what else. Some way or another give it a bad name and kill him. Find a reason, an explanation – and then go for it. The wolf thought: ‘Some way or another I must devour that lamb.’ And he said: “Hey! Can’t you see that I’m drinking the water here? Why are you making the water muddy for me? I shall kill you!” The lamb said: “Ah, sir! You are drinking the water upstream and I’m drinking the water downstream. How is it that I’m making the water muddy for you?” “And why did you call me bad names one year ago?” “Ah, sir! I’m only three months old. How is it that I called you bad names one year ago?” “Then your mother must have done so. Anyway I shall kill you.”

This is the story of the wolf and the lamb and how all these concocted stories are going around. It illustrates how hatred, speaking ill and concocted stories arise from intolerance and envy. I think we can agree that this is the material mentality – if you want to find mistakes, you will find mistakes. As Shrila Prabhupad many times says, you can criticize even the bright full moon for having spots. Shall we read the story of the other type of mentality?

 “Surrender, service and dedication – this is the key to deal with the infinite. Without knowledge and without much energy one can attain fulfillment. It is not necessary to have the energy to be able to move a mountain. Also to read all the scriptures in the world and to put them within our belly will not produce any good. A typical example was shown in the Mahabharata. Krishna foretold that when the Rajasuya-yajna of Yudhishthira Maharaj would be finished, a particular bell there would ring automatically. In that way everyone would know that the yajna was completed. The sacrifice was held and everything was finished, but the bell did not ring.

Bhima asked Krishna, “You said that the bell would ring automatically. Everything has now been finished, but it is not ringing. Why not?” Krishna replied, “No. One thing is still remaining.” “What is that?” “Vaisnava-seva, the service of a vaisnava.” Bhima was surprised: “What do You say? So many munis, risis, Narada, Vyasadeva, and even You Yourself are all satisfied with having been well-fed, yet You say that vaisnava-seva has not been done?” “Yes.” “So where is that vaisnava?”

Krishna then indicated, “Go to the outskirts of town, and there you will find a particular vaisnava of the lowest caste. He does not go anywhere, but he is satisfied by taking the holy name of the Lord and leading a life full of devotion without any care for the world.”

Hearing this, the Pandavas went with a chariot to receive that man. They found him, an ordinary poor man of the lower class – he was a nirupadhi-vaishnava,  who doesn’t expect anything – and they approached him. He was perplexed: “What is this? Oh, so many important men have come to my cottage. What is the matter?” He became very much panic-stricken.

Then they petitioned him with folded palms, “We have come to bring you to take some food at the place of the yajna.” What to do? He could not avoid their order. Draupadi had to cook, so she prepared various palatable dishes. She thought, “Vaisnava-seva has not been done. So many risis, munis, and even Lord Krishna has been fed, but vaisnava-seva was not accomplished!” So with all her skill she cooked foods of various types, and the man was fed. But the bell did not ring.

Bhima asked, “What is the matter? He has finished eating, but the bell has not rung.” Krishna said, “There must have been some offence against this vaisnava-seva, and therefore the bell did not ring. What do you say? Do any of you have any doubt or bad conception about this man?”

The Pandavas then asked one another if any of them had thought any evil about him. At last Draupadi admitted, “I had some thought in my mind that this man is so simple and so insignificant, and although I prepared so many nice curries with the utmost attention and skill, he mixed all the preparations together and then ate that. He does not know how to eat properly, because he comes from a very low class—this is what I had in my mind.”

Then Krishna explained, “There is some contempt for the vaisnava, and therefore the bell has not rung. There is no other option for you than to go to him again, bring him again and feed him again.” So the Pandavas went and brought him again. This time all of them waited with great respect as he took prasadam, and then the bell was ringing with every morsel.

This example is shown to us. Those who are niskincana do not want anything—no name, no fame, or anything of the kind. They are naturally satisfied with whatever comes, and they are wholesale dedicated to the Lord. Such devotion can be found anywhere without any show of grandeur. No worldly grandeur is necessary; just richness of the heart—no knowledge, no education, no honour of a high birth, no power, and no gorgeousness. Krishna consciousness is so full, so sufficient, so absolute, that just a particle of that contains everything. All grandeur, all education, and everything is there: it is of such a nature. Service, self-dedication, saranagati, surrender: that is the necessity, not valour or learning.”[1]

I think this explains everything. This is the way to achieve our spiritual goals. Instead of the wolf consciousness, develop a servant of the vaishnavas consciousness. Try to develop this kind of identity.

(to be continued)

[1] Reading from Centenary Anthology by Shrila Shridhara Maharaj

(Szvámí Tírtha, 2017.10.01-jei szófiai esti tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

Mit gondoltok elmesélhetek nektek két történetet, mellyel bemutathatjuk az anyagi gondolkodásmód lelkivé alakulását? Az első az anyagi mentalitásról szól, egy bárány és egy farkas történetéről. A bárány épp egy folyóhoz ment inni, amikor a farkas is  hirtelen felbukkant, hogy igyon. Ez egy  meglehetősen feszült pillanat! De a bárány olyan fiatal és  ártatlan volt, hogy nem vette észre a veszélyt. A farkas pedig  elhatározta, hogy megeszi a bárányt – persze, hogyan máshogy is döntött volna?! Az volt a terve, hogy valamivel megvádolja a bárányt és aztán megöli. Találnia kell egy okot, egy ürügyet, hogy elkaphassa! A farkas azt gondolta: ‘Valamilyen módon fel kell falnom ezt a bárányt’, ezért így szólt hozzá: ‘Nem látod, hogy épp itt iszok? Miért zavarod fel a vizet? Na ezért megöllek!’ A bárány erre azt felelte: ‘Ó kedves Uram, dehát Ön a sodrás elején issza a vizet, én pedig alább. Hogy lehet az, hogy mégis én zavarom fel az Ön vizét?’ A farkas tovább próbálkozott: ‘Akkor, miért gúnyolódtál velem egy évvel ezelőtt?’ ‘Ó, én még csak három hónapos vagyok. Hogy is lehetett volna az, hogy egy éve kigúnyoltam volna Önt?’ Mire a farkas: ‘Akkor bizonyára az anyád tette! Mindenesetre, meg foglak ölni!’

A farkas és a bárány története azt szemlélteti, hogyan terjednek ezek a fiktív történetek. Arról szól, hogy a gyűlölet, a hamis beszéd és a kitalált történetek, mind-mind az egymás iránti meg nem értésből és irigységből fakadnak. Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy ilyen az anyagi mentalitás: ha hibákat akartok találni, akkor hibákat is fogtok találni. Ahogy Sríla Prabhupád sokszor mondotta, még a fényes teliholdat is kritizálhatjuk azért, mert foltjai vannak. Kíváncsiak vagytok a lelki gondolkodásmódot bemutató történetre is?

„Meghódolás, szolgálat és odaadás – ezek a Végtelennel való kapcsolódásunknak a módjai. Tudás és sok energia befektetés nélkül is el lehet érni a beteljesülést! Nem szükséges ahhoz energia, hogy egy hegyet meg tudjunk mozdítani. Az sem hoz semmi jót, ha a világ összes szentírását elolvassuk, és bemagoljuk. Tipikus példát hoz erre a Mahábhárata. Krisna megjósolta, hogy amikor Judhisthir Mahárádzsnak a rádzsaszúja-jagjája befejeződik, akkor egy bizonyos harang automatikusan meg fog szólalni. Ebből mindenki tudni fogja, hogy a jagja befejeződött. Az áldozatot megtartották, és minden véget ért, ám a harang nem szólalt meg!

Ekkor Bhíma megkérdezte Krisnától: ‘Azt mondtad, hogy a harang automatikusan meg fog szólalni. Mindennel végeztünk, de meg sem rezzent. Miért nem?’ Krisna így válaszolt: ‘Még nem! Egy dolog még hátra van.’ ‘Mi lenne az?’ ‘A vaisnava-szévá, a vaisnavák szolgálata.’ Bhíma meglepődött: ‘Mire gondolsz? A munik, rsik, Nárada, Vjászadév, és még Te magad is elégedettek és jóllakottak vagytok, de Te mégis azt mondod, hogy a vaisnava-szévá még nem történt meg?’ ‘Igen.’ ‘Hol van tehát az a vaisnava, akit nem szolgáltunk megfelelően?’

Krsna ekkor így szólt: ‘Menj el a város szélére. Ott találod azt a vainavát, aki a legalacsonyabb kasztba tartozik. Ő nem megy sehová, megelégszik csupán azzal, hogy az Úr Szent Nevét zengi és odaadással teli életet él, anélkül, hogy a világgal törődne.’

Ezt hallván a Pándavák harci szekereikre ültek és elindultak, hogy megkeressék. Meg is találták ezt a vaisnavát, egy hétköznapi, alacsony kasztból származó, szegény embert, egy nirupádhi-vaisnavát, aki teljes lemondásban élt. Odamentek hozzá, mire a vaisnava nagyon meglepődött: ‘Mi történik? Ó, mennyi fontos ember jött el a házamba! Mi a baj?’ Teljesen kétségbeesett.

A Pándavák összetett kézzel alázatosan kérlelték: ‘Azért jöttünk, hogy elvigyünk a rádzsaszúja-jagja helyszínére, hogy együtt fogyaszthassuk el a praszádamot.’ Mit tehetett hát az ember? Nem tudott kitérni a kérlelésük elől. Draupadí különböző ízletes ételeket készített, miközben arra gondolt hogy: A rsiket, munikat, sőt még magát  Úr Krsnát is megvendégelték, de a vaisnava-szévá még nem valósult meg!’ Így hát minden ügyességét újból összeszedve ismét különböző ételeket főzött és ezt a vaisnavát is szépen kiszolgálták, de a harang még mindig nem szólalt meg.

Bhíma megkérdezte: ‘Mi a baj, hiszen most már mindenki evett, de a harang még mindig nem szólalt meg.’ Krisna erre azt mondta: ‘Biztosan történt valami sértés a vaisnava-szévá  közben, ezért nem szólalt meg a harang. Mit gondoltok? Van-e valamelyikőtöknek  fenntartása vagy rossz  gondolata erről az emberről?’

A Pándavák ekkor megkérdezték egymástól, hogy gondolt-e valaki közülük valami rosszat róla. Végül Draupadí bevallotta: ‘Nekem az járt a fejemben, hogy ez az ember olyan egyszerű, jelentéktelen, és bár a legnagyobb körültekintéssel és szakértelemmel készítettem el a megannyi finom curryt, ő mégis összekeverte az összes fogást és úgy ette meg azt. Azért nem tudta, hogyan kell rendesen enni, mert nagyon alacsony osztályból származik – ez járt a fejemben’.

Ekkor Krisna elmagyarázta nekik: ‘Látjátok, lenéztetek egy vaisnavát, és ezért nem szólalt meg a harang. Nincs más lehetőségetek, mint hogy újra elmentek hozzá, elhozzátok és újra megvendégelitek.” A Pándavák ismét elmentek, és újra elhozták őt. Ezúttal mindannyian nagy tisztelettel viselkedtek, ahogy a praszádamot fogyasztotta, és így minden falatnál megszólalt a harang.

Ez a példa nagyon tanulságos a számunkra. A niskinycsanáknak, nincs szükségük semmire – se hírnévre, se bármi hasonlóra. Ők természetüknél fogva megelégednek azzal, ami kapnak és teljes mértékben az Úrnak szentelik magukat. Ilyen odaadással rendelkező bhaktát bárhol találhattok, mindenféle nagyravágyás nélkül, csöndesen elbújva. Nincs szükség világi hírnévre; csak a szív gazdagságára – se tudásra, se műveltségre, se előkelő származásra, se hatalomra és se pompára. A Krisna-tudat annyira teljes, elegendő és abszolút, hogy annak csak egy parányi részecskéje is magába foglal mindent. A teljes lelki nagyság, az összes ismeret, minden megvan benne: ilyen természetű. Szolgálat, önátadás, saranágati, meghódolás: erre van  szükség, nem a tanulás élharcosságára[1].

Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz. Ez a módja annak, hogy elérjük lelki céljainkat. A farkastudat helyett alakítsátok ki a vaisnavák szolgálatának a tudatosságát. Próbáljátok meg kifejleszteni magatokban ezt a fajta finom lelki személyiséget.

(folytatása következik)

1. Sríla Srídhar Mahárádzs; Századfordulós antológiájából olvasva

(от лекция на Свами Тиртха, 01.10.2017 вечер, София)

(продължава от предишния понеделник) 

Да се опитаме ли да обрисуваме промяната в начина на мислене от материално към духовно с две истории? Първата история, касаеща материалния начин на мислене, е за агнето и вълка. Агнето отива на реката да пие вода. Не щеш ли, вълкът също идва на реката да пие вода. Критичен момент. Но агънцето е толкова малко и невинно, че не осъзнава опасността. А вълкът решава да го изяде – разбира се, какво друго. По някакъв начин да го обвини в нещо и да го погуби. Да намери каква да е причина и да действа. Вълкът си мисли: „Тъй или инак, трябва да погълна това агне.” И той казва: „Ей! Не виждаш ли, че аз пия тук? Защо ми размътваш водата? Ще те утрепя!” Агънцето казва: „О, господине! Вие пиете вода по-нагоре, а аз по-надолу по потока. Как бих могло да Ви размътя водата?” „А защо ме обиждаше с лоши имена преди една година?” „Ама, господине! Та аз съм само на три месеца. Как е възможно да съм ви обиждало преди цяла година?” „Тогава трябва да е била майка ти. Тъй или инак ще те погубя.”

Това е историята за вълка и агнето, и как се случват всички тези изсмукани от пръстите неща. Тя описва как омразата, лошите думи и изфабрикуваните истории се пораждат от непоносимостта и завистта. Мисля, можем да се съгласим, че това е материалният начин на мислене – ако искате да намерите грешки, ще ги намерите. Както Шрила Прабхупада многократно казва, можете да критикувате дори сияйната пълна луна, че има петна. Да прочетем ли историята и за другия начин на мислене?

„Отдаденост, служене и посветеност – това е ключът за боравене с безкрайното. И без знание и много сили човек може да постигне осъществяване. Не е нужно да имаш енергията да преместваш планини. Дори да сме изчели всички свещени книги на света и да сме си напълнили корема с тях, това няма да доведе до нищо добро. Типичен пример е даден в „Махабхарата”. Кришна предсказал, че когато Раджасуя-ягя на Юдхищхира Махарадж бъде приключена, една специална камбана там ще зазвъни от само себе си. По този начин всеки щял да разбере, че ягята е завършена. Жертвоприношението било направено и всичко приключило, обаче камбаната не зазвъняла.

Бхима попитал Кришна: „Ти каза, че камбаната ще зазвъни от само себе си. Сега всичко е изпълнено, но тя не звъни. Защо?” „Кришна отвърнал: „Не. Едно нещо все още не е направено.” „Кое е то?” „Ваишнава-сева, не е служено на ваишнавите.” Бхима се изненадал: „Какво говориш? Толкова много муни, риши, Нарада, Вясадева, че дори и самият Ти до един бяхте удовлетворени и добре нахранени, а Ти въпреки това казваш, че не е била направена ваишнава-сева?” „Да.” „Е, къде е този ваишнава?”

Тогава Кришна посочил: „Идете в покрайнините на града, там ще намерите един точно определен ваишнава от низша каста. Той не ходи никъде, удовлетворен е просто да повтаря святото име на Бога и да води живот, пълен с преданост, нехаейки за света.”

Чувайки това, Пандавите отишли с колесница да доведат този човек. Намерили го, обикновен бедняк от низша класа – бил нирупадхи-ваишнава,  който не очаква нищо – и отишли при него. Той бил смаян: „Какво е това? Толкова много големци са надошли в колибата ми. Какво става?” Бил обзет от паника.

Тогава те го помолили с допрени длани: „Дошли сме да те отведем да приемеш малко храна на мястото на ягята.” Що да стори? Нямало как да избегне заповедта им. Драупади трябвало да сготви и направила най-различни вкусни ястия. Тя си мислела: „Как така не е била извършена ваишнава-сева. Толкова много риши, муни и дори Бог Кришна, бяха нахранени, ала не е била осъществена ваишнава-сева!” И така, с цялото си умение тя сготвила разнообразни видове храна и човекът бил нахранен. Обаче камбаната не зазвъняла.

Бхима попитал: „Сега пък какво има? Той приключи с яденето, но камбаната не звъни.” Кришна казал: „Явно е имало някакво оскърбление срещу тази ваишнава-сева, и затова камбаната не звъни. Какво ще кажете вие? Някой от вас таи ли някакви съмнения или лоши мисли за този човек?”

Тогава Пандавите се питали един друг дали някой от тях си е помислил нещо лошо за него. Най-сетне Драупади признала: „Мина ми мисълта, че този човек е толкова простоват и невзрачен, че макар да бях приготвила такива хубави кърита с най-голямо внимание и умение, той смеси всички ястия и изяде този буламач. Той не знае как да се храни правилно, понеже идва от толкова ниска класа – това е, което ми мина през ума.”

Тогава Кришна обяснил: „Имало е презрение към ваишнава, затова камбаната не звъни. Нямате друг избор, освен да идете отново при него, да го доведете отново и отново да го нахраните.” И така, Пандавите отишли и го довели отново. Този път всички те го обслужвали с голяма почит, докато приемал прасадам, а камбаната звъняла на всяка негова хапка.

Този пример ни е разкрит. Онези, които са нишкинчана, не желаят нищо – нито име, нито слава, нито нещо подобно. Те по естествен начин са удовлетворени с каквото ги споходи и са изцяло посветени на Бога. Такава преданост може да се намери къде ли не, без никаква проява на величие. Никакви светски достойнства не са необходими; просто богато сърце – нито знание, нито образование, нито благородството на висшето потекло, ни власт, ни величие. Кришна съзнание е толкова пълно, толкова достатъчно, толкова абсолютно, че дори частичка от него съдържа всичко. Всички достойнства, цялото знание, всичко е там: такава е неговата природа. Служене, себепосветеност, шаранагати, отдаденост – това е нужно, а не доблест или ученост.”[1]

Мисля, че това обяснява всичко. Това е начинът да постигнем духовните си цели. Вместо вълчо съзнание, нека развием съзнание на слуга на ваишнавите. Стремете се да добиете такава идентичност.

(следва продължение)

[1] От „Стогодишна Антология”, Шрила Шридхара Махарадж