Sharanagati

(Szvámí Tírtha 2017. 06. 23-i szófiai esti tanításából)

Szűk körben vagyunk most itt és bár Krpadhámá prabhu biztosított afelől, hogy erre az estére számomra nincs elfoglaltság, ennek ellenére nem tudok ellenállni az itteni szeretetteljes szangha erejének. Tudjátok, hogy holnap lesz egy hivatalos tanítás és egy nagyon szigorú találkozó, de ki tudja élni fogunk-e még holnap. Tehát jobb ma zengeni a Szent Nevet, mint halogatni holnapig. Mi van, ha meghalunk? Elveszítjük a holnapi és a mai lehetőséget is.

Két lehetőségünk van megoldani ezt a problémát; az egyik, hogy a pillanatnak élünk és nem gondolunk a múltra vagy a jövőre. Nagyon népszerű manapság az a mondás, hogy ‘Csak légy a jelenben. Élj a mának.’ Sosem értettem miért olyan népszerű ez az üzenet. Mégis, ha a figyelmeteket a jelenre összpontosítjátok, elveszítitek az érdeklődéseteket és a múlttal és jövővel kapcsolatos megszállottságotokat.

Tehát ez az egyik megoldás, de ez olyan, mintha elveszítenétek az odafigyeléseteket. A másik megoldás az, ha fejlesztitek örök tudatosságotokat, ha elkezdtek élni az örökkévalóságban és akkor itt sem lesz múlt és jövő. De érzitek a kettő közötti különbséget, ugye? Az első megoldásnál egyetlen pillanatotok van, a jelen pillanat – mely azonnal elillan, amint rágondoltok. Míg az örök tudatosság fejlesztésével elnyerhettek mindent, ami azt hiszen nem olyan rossz dolog.

Az örökkévalóságban ülni itt ma a templomban vagy holnap tanítást tartani – az ugyanaz. Nincs közte különbség. Tehát az lenne az egyszerű javaslatom, hogy fejlesszük az örök tudatosságunkat. Mert nem az számít, hogy hány különféle pillanatot raktok össze, nem fogjátok elérni az örökkévalóságot. Az örökkévalóság nem kis pillanatokból áll, ez egy másik dimenzió. Jobb, ha a valóságnak erre a szintjére ugrunk – bármennyire is valószerűtlennek tűnik és bármennyire is valóságosnak a korlátozott, szenvedéssel teli tapasztalatok. Jobb, ha javítunk a látásmódunkon.

A Brahma-szanhitá¹ is említi, hogy odaát Svétadvípán, ami az isteni birodalom, a föld lelki csodakövekből van, minden lépés egy táncmozdulat, minden csepp víz nektár és a fuvola a legkedvesebb társ. Nincs anyagi idő, csak az örökkévalóság soha véget nem érő tökéletes pillanata. Ezt a látásmódot kell kifejlesztenünk, ez a mi tökéletességünk. Sokan keresik a saját, egyéni tökéletességüket, de mi a mi móksánk? Hogy visszaállítsuk a lélek eredeti helyzetét, ami nem egy óraadó tanárt jelent, egy üzletasszonyt vagy bármi mást, hanem az Isteni Pár eksztatikus szerető szolgálóját.

Egy buta embert okossá változtatni, nevelés kérdése.  Egy intelligens embert bölcs emberré az élet tanítja, az élet kötelessége. Bölcs emberből hívő ember csinálni a vallás feladata. És egy vallás hűséges követőjét Isten eksztatikus szerelmesévé tenni – ez Maháprabhu kötelessége.

Tehát milyen szinten állunk? Ostoba vagyok? Intelligens? Hívő vagy eksztatikus? Nem számít, csak kezdjétek el a fejlődést ma. Akár az oktatás vagy az élet, a vallás vagy esetleg Maháprabhu, de kapunk segítséget a lelki fejlődés fokozatos útján.

[1] Brahma-szanhitá 5.56.