Archives

Calendar

July 2022
M T W T F S S
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031



Archive for July, 2022

(from a lecture of Swami Tirtha, 07.01.2017 morning, Sofia)

I see men, and also women, when they enter a family relationship, they can develop nicely. Very nice qualities manifest, their life starts to expand, they take more responsibility – so it’s an upgrade, it’s a big step in life. But certain things people don’t know when they enter a family relationship. In our tradition it is said that when you marry, you exchange your karmas. Not everything, but some part. In the marriage the man shares his positive karma with the wife, he gives half of his merit to her. Therefore, my dear brothers, if you want to find good partners, collect more merits, because you will have to share. And what is the contribution of the wife? The wife will also give half of her collected things – the troubles. We all have problems, we all have collected some stupidity, right? Of course both parties should develop spiritually and morally – but basically this is the transaction. Therefore the husband should be very strong and very meritorious in order to carry the burden of not only himself, but of two lives, two personalities. Therefore it is not suggested to have many wives, because to carry so much burden is not human. It’s not for enjoyment, it’s for responsibility. It’s divine if we can take care of more people. Like Krishna, He can take care of so many ladies.

So, when we join our lives, we make a deal: we share our fate. That is another part of the relationship – that we rely on each other.

Baladev: Gurudev, I have heard that in every family there are problems, and today I understood the reason. The husband receives much more negative qualities, taking half of the bad karma of his wife, which he has to compensate with less positive qualities as half of his good karma goes to the wife. I feel this is out of balance.

Swami Tirtha: No, no, no, this is not like this.

Baladev: I try to understand. My question is what qualities should the husband develop?

Swami Tirtha: This is the point – in this exchange don’t focus on the other side, focus on your side. Sometimes it happens that you don’t receive anything from your wife, because there are no mistakes there – she is so pure, so spiritual that she doesn’t give you any burdens. But even then we can qualify ourselves more and more to share spiritual benefit with our partner.

As I told you, if we join our lives, then we share what we have. To share our karmic burden – positive or negative doesn’t matter – it’s a mutual responsibility. And ladies have one very strong, very good capacity – consulting power. Therefore this is the duty, and only the duty, the blessed capacity of a woman – to turn a house into a home. It’s a big difference! The only thing the wife needs is attention. So if the husband pays enough attention, then family peace is maintained. I hope now the gopis’ section is satisfied; and then I might come with the only one request of the gopas’ section. Don’t forget about them, because they also need only one thing – and this is appreciation. Only this! If you are a clever wife, you will appreciate your husband. Then everything is nice. Then the goddess and the god are there – because everybody is satisfied.

So, sharing our responsibility, the compassion that ‘I don’t mind how much is the burden. I’m ready to take care of that person for the rest of my life’ – this is the commitment of a husband.

(to be continued)

 



(Szvámí Tírtha 2017. 01. 07-i szófiai reggeli tanításából)

Látom a férfiakat és a nőket is, amikor családosokká válnak, nagyon szépen fejlődnek benne. Sok jó tulajdonság mutatkozik meg, az életük elkezd kiteljesedni, több felelősséget vállalnak – ez egy megújulás, egy nagy lépés az életben. Viszont van néhány dolog, amit az emberek nem tudnak, amikor családosok lesznek. A tradíciónkban azt mondják, hogy amikor összeházasodtok, akkor kicserélitek a karmátokat. Nem az egészet, csak egy részét. A házasságban a férj megosztja a jó karmáját a feleségével, neki adja érdemeinek a felét. Tehát kedves fivéreim, ha jó társat szeretnétek találni, gyűjtsetek minél több erényt, mert meg kell osztanotok majd. Vajon a feleség mivel járul hozzá ehhez a házassághoz? Neki is meg kell osztania az összegyűjtött dolgainak a felét – a rosszakat. Mindannyiunknak vannak problémái, gyűjtünk néhány ostobaságot életünkben, igaz? Természetesen mindkét félnek fejlődnie kell lelkileg és erkölcsileg – de alapvetően ez az egyezség. Ezért a férjnek nagyon erősnek és erényesnek kell lennie, hogy ne csak a saját, hanem két élet, két ember terhét el tudja viselni. Ezért nem javasolt, hogy több felesége legyen, mert nagyon nehéz ennyi terhet cipelni, az nem emberi. A házasság nem az örömök végett létezik, hanem a felelősség miatt. Az isteni, ha több emberről tudunk gondoskodni, mint ahogyan Krisna gondoskodik nagyon sok feleségéről.

Tehát, amikor belépünk ebbe a kapcsolatba, alkut kötünk: osztozunk a sorsunkban. Ez egy másik része a kapcsolatnak – hogy megbízunk egymásban.

Baladév: Gurudév, hallottam, hogy minden családban vannak problémák és ma megértettem ennek az okát. A férj sokkal több negatívat kap a házasság alkalmával; elveszi a felesége rossz karmájának felét, amit kevesebb jó tulajdonsággal kell kompenzálnia, mivel a jó karmájának a fele a feleségé. Úgy érzem ez nincs egyensúlyban.

Szvámí Tírtha: Nem, nem ez nem így van.

Baladév: Próbálom megérteni. Az lenne a kérdésem, hogy milyen tulajdonságot kell kifelesztenie a férjnek?

Szvámí Tírtha: Ez a lényeg – ebben a kölcsönösségben ne a másik oldalra figyeljetek, hanem a sajátotokra. Néha előfordul, hogy semmilyen rossz karmát nem kaptok a feleségetektől, mert ott nincsenek hibák – annyira tiszta, annyira lelki, hogy semmi terhet nem helyez rátok. Még akkor is képessé kell válnunk arra, hogy megosszuk lelki javainkat a partnerünkkel.

Ahogy mondtam nektek, ha összekötjük az életünket, akkor megosztjuk azt, amink van. Megosztani a karmikus terheinket – az nem számít, hogy pozitív vagy negatív – ez egy érett, kölcsönös felelősség. A hölgyek rendelkeznek egy nagyon erős, jó tulajdonsággal – mégpedig a tanácsadó képességgel. Ezért az ő kötelességük, az egyetlen feladatuk élni ezzel az áldásos tehetségükkel – például, hogyan lehet a házat otthonosabbá varázsolni.

Az egyetlen dolog, amire a nőknek szüksége van, az a figyelem. Tehát ha a férj elegendő figyelmet szentel feleségének, akkor a családi béke biztosítva van. Remélem most a gópi szekció elégedett; és azt hiszem a gópa szekció egyetlen kérésével fordulok hozzátok, hölgyekhez. Ne feledkezzetek meg róluk, hiszen nekik is szükségük van egy dologra – az elismerésre. Csak erre! Ha okos feleségek vagytok, megbecsülitek, elismeritek a férjeteket és akkor minden rendben lesz. Így istennőként és istenként élhettek a kapcsolataitokban – hiszen mindenki elégedett lesz.

Tehát megosztani a felelősségünket, az együttérzésünket és azt, hogy ‘Nem számít milyen nehéz a teher, készen állok arra, hogy gondoskodjak erről a személyről az életemben’ – ez a férj kötelessége.

 

 

(folytatása következik)



(от лекция на Свами Тиртха, 07.01.2017 сутрин, София)

Виждам, че мъжете, а също и жените, встъпят ли в семейни взаимоотношения, могат да се развиват добре. Проявяват много добри качества, животът им започва да се разгръща, поемат повече отговорност – така че това е израстване, голяма стъпка в живота. Ала встъпвайки в семейна връзка, има неща, които хората не знаят. В нашата традиция се казва, че когато се ожените, обменяте своята карма. Не всичко, но някаква част. В брака мъжът споделя своята позитивна карма с жената, дава ѝ половината от заслугите си. Затова, мои скъпи братя, ако искате да си намерите партньорки, натрупвайте повече добродетели, защото ще трябва да ги споделяте. А какъв е приносът на съпругата? Тя също дава половината от каквото е насъбрала – а именно проблемите. Всички имаме проблеми, всички сме правили глупости. Разбира се, и двете страни трябва да се развиват духовно и нравствено – но като цяло такъв е обменът. Затова съпругът трябва да е много силен и много добродетелен, за да носи не само собствения си товар, но бремето на два живота, на двама души. Именно по тази причина не се препоръчва да имаш много съпруги, защото да се мъкне толкова голям товар е нечовешко. Това не е за наслаждение, то е отговорност. Божествено е ако можем да се грижим за повече хора. Както Кришна, който е способен да се грижи за толкова много жени.

И така, когато съединяваме животите си, ние се договаряме, че ще споделяме съдбата си. Това е друга страна на връзката – да се осланяме един на друг.

Баладев: Гурудев, чувал бях, че във всяко семейство има проблеми и днес разбрах причината. Съпругът получава много повече негативни качества, взимайки половината от лошата карма на жена си, които трябва да компенсира с по-малко положителни качества, тъй като половината от добрата му карма отива у жена му. Струва ми се, че балансът е нарушен.

Свами Тиртха: Не, не, не, не е така.

Баладев: Опитвам се да разбера. Въпросът ми е какви качества трябва да развие съпругът?

Свами Тиртха: Именно в това е въпросът – в този обмен не се фокусирайте върху другата страна, фокусирайте се върху своята страна. Понякога се случва да не получите нищо от съпругата си, защото в нея няма грешки – тя е толкова чиста, толкова духовна, че не ви донася никакво бреме. Но дори в такъв случай можем да се квалифицираме все повече, за да споделяме духовна благодат с партньорката си.

Както ви казах, щом съединяваме животите си, значи ще споделяме каквото имаме. Да споделяме кармичния си товар – без значение дали е позитивен или негативен – е взаимна отговорност. И жените имат една много силна способност – да дават съвет. Това е дълг, и не само дълг, ами благословена способност на жената – да превърне къщата в дом. Разликата е огромна! Единственото, от което жената се нуждае, е внимание. Така че ако съпругът ѝ обръща достатъчно внимание, мирът в семейството е съхранен. Надявам се, че групата на гопите е удовлетворена; и сега мога да изразя единствената нужда от страна на гопалите.  Не забравяйте за тях, защото те също се нуждаят от едно-единствено нещо – да ги цените. Само това! Ако си умна жена, ще цениш мъжа си. Тогава всичко е добре. Тогава там са богинята и богът, защото всеки е удовлетворен.

И така, споделянето на отговорността, състрадателното отношение: „Не ме интересува какъв е товарът; готов съм да се грижа за този човек до края на живота си” – това е ангажиментът на съпруга.

 

(следва продължение)



(from a lecture of Swami Tirtha, 06.05.2017 evening, Rila)

(continues from the previous Friday)

 In his impulsive illusion Bharata Maharaj would speak like this:

“Alas, the deer is now helpless. I am now very unfortunate, and my mind is like a cunning hunter, for it is always filled with cheating propensities and cruelty. The deer has put its faith in me, just as a good man who has a natural interest in good behavior forgets the misbehavior of a cunning friend and puts his faith in him. Although I have proved faithless, will this deer return and place its faith in me again? Is it possible that I shall again see this animal protected by the Lord and fearless of tigers and other animals? Shall I again see him wandering in the garden eating soft grass? I do not know, but the deer might have been eaten by a wolf or a dog or by the boars that flock together or the tiger who travels alone. When the sun rises, all auspicious things begin. Unfortunately, they have not begun for me. The sun-god is the Vedas personified, but I am bereft of all Vedic principles. That sun-god is now setting, yet the poor animal who trusted in me since its mother died has not returned. That deer is exactly like a prince. When will it return? When will it again display its personal activities, which are so pleasing? When will it again pacify a wounded heart like mine? I certainly must have no pious assets, otherwise the deer would have returned by now. The small deer, while playing with me and seeing me feigning meditation with closed eyes, would circumambulate me due to anger arising from love, and it would fearfully touch me with the points of its soft horns, which felt like drops of water. When I placed all the sacrificial ingredients on the kusha grass, the deer, when playing, would touch the grass with its teeth and thus pollute it. When I chastised the deer by pushing it away, it would immediately become fearful and sit down motionless, exactly like the son of a saintly person. Thus it would stop its play.” After speaking like a madman in this way, Maharaja Bharata got up and went outside. Seeing the footprints of the deer on the ground, he praised the footprints out of love, saying: “Oh unfortunate Bharata, your austerities and penances are very insignificant compared to the penance and austerity undergone by this earth planet. Due to the earth’s severe penances, the footprints of this deer, which are small, beautiful, most auspicious and soft, are imprinted on the surface of this fortunate planet. This series of footprints show a person like me, who am bereaved due to loss of the deer; how the animal has passed through the forest, and how I can regain my lost wealth. By these footprints, this land has become a proper place for brahmaṇas who desire heavenly planets or liberation to execute sacrifices to the demigods.” Maharaja Bharata continued to speak like a madman. Seeing above his head the dark marks on the rising moon, which resembled a deer, he said: “Can it be that the moon, who is so kind to an unhappy man, might also be kind upon my deer, knowing that it has strayed from home and has become motherless? This moon has given the deer shelter near itself just to protect it from the fearful attacks of a lion.”[1]

So, the heart is burning, separation is very intense. This story reminds me of another story of separation. When the participants will also be checking the footprints, praying to the moon, feeling the pain of separation. The story is always the same – sometimes meeting, other times separation. And when that intense moment of separation comes, you start to speak like a madman, or a mad-woman. Then you try to search out the footprints on the dust. The gopis feel that the arms of their beloved one is like two black snakes – embracing you so tightly that hardly you can breathe. Can you imagine yourself being embraced by two black snakes? It’s frightening! But when you slip from this embrace, that’s even more painful. And the moon, the famous moon, who provides light during the dark night for the travelers and who, although giving this light, is always being criticized for having spots. ‘Ah, this full moon is full of spots!’ Where is your focus, sorry? Is it on the spots or the full moon?

So, you start to see everything in relationship with your beloved one, right? It’s natural. And actually this is what we want to achieve – that the Supreme Lord should not be able to hide. How to achieve that? Become like a madman! In order to achieve that kind of spiritual focus on this loving relationship to the Supreme we have to lose control. Yet please, my dear ones, don’t quote me on this point. “I’ve heard on the weekend that we have to lose control.” But before gaining control – what can you lose? There is nothing to lose if you don’t have it. So, first please, gain control. And then we can see how it works. As Shrila Prabhupada said: “Work now, samadhi later.” Very practical.

[1] Shrimad Bhagavatam 5.8.16-24

 



(Szvámí Tírtha 2017.05.06-i, Rila-hegység esti előadásából)

(az előző pénteki tanítás folytatása)

Bharat Mahárádzs így beszélt ebben a felkavaró illuzórikus hangulatban:

„Óh, jaj, senki sem gyámolítja őzemet! Mily szerencsétlen vagyok! Elmém olyan, akár egy ravasz vadász: örökké a csaláson jár az esze, és végtelenül kegyetlen. Az őz hitt bennem, ahogyan a jó ember, aki természetéből adódóan jól viselkedik, elfelejti csalfa barátjának helytelen viselkedését, és megbízik benne. Hűtlennek bizonyultam, de vissza fog-e vajon térni az őz, és bízni fog-e mégis bennem? Óh, jaj! Vajon látom-e még valaha kedvencemet, aki az Úr védelme alatt áll, s aki nem fél sem a tigristől, sem a többi állattól? Fogom-e még látni, amint a kertben sétál, és a zsenge füvet legeli? Nem tudom, talán már fel is falta egy farkas vagy egy kutya, vagy a falkában járó vaddisznók vetettek véget életének, esetleg egy magányosan kóborló tigris. Óh, jaj! Napkeltekor kezdetét veszi minden kedvező dolog, de rám semmi jó nem vár. A napisten maga a Védák személyisége, én azonban nem követem a Védák elveit. A napisten most lenyugszik, ám a szegény állat, akiről nekem kell gondoskodnom, mert anyja elpusztult, mégsem tért vissza. Ez az őzike éppen olyan, mint egy herceg. Mikor fog visszatérni? Mikor láthatom újra mozdulatait, melyek oly sok örömet okoztak nekem? Mikor fogja újra megnyugtatni sebzett szívemet? Bizonyosan nem hajtottam végre semmilyen jámbor tettet, másként már visszatért volna hozzám. Óh, jaj! Amikor a kis őz játszott velem, és látta, hogy behunyt szemmel meditációt színlelek, szeretetből fakadó haragjában körüljárt, és puha szarvainak csúcsával félénken döfködni kezdett. Olyan volt, mintha vízcseppek hullottak volna rám. Amikor az áldozati kellékeket a kusafűre helyeztem, az őz játszadozva megérintette a füvet a fogával, s ezzel beszennyezte. Amikor megszidtam és eltoltam őt, nagyon megijedt. Mozdulatlanul leült, akár egy szent ember fia, s abbahagyta a játékot. Bharat Mahárádzs úgy beszélt, mint egy őrült. Aztán felállt és kiment, s amikor meglátta az őz patájának nyomait a földön, szeretetében magasztalni kezdte őket: “Óh, szerencsétlen Bharata! Lemondásaid és vezekléseid eltörpülnek a Föld bolygó lemondásaihoz és vezekléseihez képest. A Föld szigorú lemondásokat végzett, ezért olyan szerencse érte, hogy most felszínét az őz apró, gyönyörű, puha és végtelenül áldásos lábnyomai díszítik. E nyomok megmutatják nekem, aki elveszítésén bánkódom, hogy merre haladt az erdőn át, s hogy miképpen találhatom meg újra elveszett kincsemet. Nyomaitól ez a föld immáron méltó arra, hogy rajta a brahmanák, akik a mennyei bolygókra vagy a felszabadulásra vágynak, áldozatokat mutassanak be a félisteneknek.” Bharat Mahárádzs továbbra is úgy beszélt, mint aki eszét vesztette. Feje fölött megpillantva a felkelő holdat díszítő sötét foltokat, melyek egy őzre hasonlítottak, így szólt: „Talán a hold, aki oly kegyes a boldogtalanokhoz, kegyes volt az én őzemhez is. Tudván, hogy elkóborolt otthonról és elvesztette anyját? Ő adott menedéket az őznek maga mellett, hogy megvédje az oroszlán rettentő támadásától.”[1]

Szóval az intenzív elválás fájdalmától égett a szíve.  Ez a történet az elválás egy másik történetére emlékeztet, melynek szereplői szintén lábnyomokat vizsgálnak, a holdhoz fohászkodva, az elválás fájdalmától gyötrődve. Mindig ugyanaz a történet – van, amikor a találkozástól szenvedünk, máskor pedig az elválástól. S amikor eljön az elválásnak ez az intenzív pillanata, őrültek módjára kezdtek beszélni. Majd lábnyomokat keresgéltek a porban. A gópík azt érezték, hogy kedvesük karjai olyanok, mint két fekete kígyó – melyek olyan szorosan ölelik körbe őket, hogy alig kapnak levegőt. El tudjátok képzelni magatokat, amint két fekete kígyó fonódik körétek? Meglehetősen rémisztő! De miután kicsusszantok ebből a szorításból, azután még fájdalmasabb lesz. S a hold, a híres hold, aki utat mutat az éjszakai vándoroknak és aki, bár gondoskodik erről a fényről, mégis mindig kritizálva van a foltjai miatt. ‘Ó, ez a telihold, tele van foltokkal!’ Mire fókuszáltok, a foltokra vagy a teliholdra? Csak a foltjait látjátok vagy az egész holdat?

Tehát, ha szerettek valakit, akkor mindenről ő jut az eszetekbe, ugye? Ez természetes. S valójában éppen ez az, amit szeretnénk elérni, hogy a legfelsőbb Úr ne tudjon elrejtőzni előlünk. Hogyan lehet ezt elérni? Váljatok őrültekké, mivel ahhoz, hogy egy ilyesféle lelki koncentrációt tudjunk megvalósítani a Legfelsőbbhöz fűződő szeretetteljes kapcsolatban, el kell veszítsük a kontrollt. Mégis kérlek kedveseim, ne hivatkozzatok rám ebben a kérdésben. „Azt hallottam a hétvégén, hogy el kell veszítenünk az irányítást.” De mi veszíteni valótok van, ha még meg sem szereztétek a kontrollt? Nincs mit vesztenetek, ha nem rendelkeztek vele. Tehát először kérlek gyakoroljátok a kontrollt, azután meglátjuk, hogyan is működik ez. Ahogy Shríla Prabhupád mondta: -„Előbb a munka, a szamádhi később.” Nagyon gyakorlatias.

[1] Bhágavata-purána 5.8.16-24.

 



(от лекция на Свами Тиртха, 06.05.2017 вечер, Рила)

(продължава от предишния петък)

 В импулсивната си илюзия Бхарата Махарадж говорел по следния начин:

„Уви, сега еленчето е беззащитно. Толкова съм нещастен, а умът ми е като коварен ловец, който винаги е склонен да мами и да е жесток. Еленчето вложи вярата си в мен, както добрият човек по естествен начин се интересува от доброто поведение и, забравяйки лошите постъпки на лукавия си приятел, му се доверява. Макар да се оказах ненадежден, дали еленчето ще се върне и отново ще е доверчиво към мен? Има ли надежда пак да видя това животинче, закриляно от Бога, безстрашно пред тигри и други зверове? Ще го зърна ли отново как минава през градината и пасе свежа тревица? Не зная, но то вече може би е изядено от вълк или куче, или от глигани, сбиращи се на стада, или пък от някой самотен бродещ тигър. Щом слънцето изгрее, това е началото на всичко благотворно. Ала уви, нищо благотворно не започна за мен. Богът на слънцето е самото олицетворение на Ведите, но аз съм лишен от всякакви ведически принципи. Сега този слънчев бог вече залязва, но бедното животинче, което ми се беше доверило след смъртта на майка си, не се е върнало. Този елен е досущ като принц. Кога ли ще се прибере? Кога ще покаже лудориите си, които ми носят такава радост? Кога ще успокои изтерзаното ми сърце? Без съмнение нямам никакви благочестиви заслуги, инак животинката щеше вече да си е дошла. Игривото ми малко еленче, виждайки ме как се преструвам, че медитирам със затворени очи, обикаляше около мен с гневна обич и боязливо ме боцкаше с връхчетата на меките си рогца, нежни като водни капчици. Когато подреждах всички жертвени приношения върху тревата куша, то на игра гризкаше тревата със зъби и така я замърсяваше. Като му се карах и го бутах надалеч, то веднага се уплашваше и сядаше неподвижно, досущ като син на светец. Така играта му секваше.” Говорейки така като луд, Бхарата Махарадж станал и излязъл навън. Виждайки следите от копитцата на елена по земята, той ги прославил от любов: „О, злочести Бхарата, твоите отречения и покаяния са толкова незначителни в сравнение с отреченията и покаянията, които е изтърпяла планетата Земя. Заради нейната сурова аскеза, сега копитцата на елена, които са малки, красиви, благоприятни и нежни, са се отпечатали по повърхността на тази щастлива планета. Тези групи от отпечатъци показват на човек като мен, измъчен от загубата на елена, как животинчето е вървяло през гората и как бих могъл да възвърна изгубеното си съкровище. Благодарение на тези стъпчици, тази земя се е превърнала в подобаващо място за брамините, жадуващи за райските планети или за освобождение, да извършват жертвоприношения за полубоговете.” Махараджа Бхарата продължил да говори като безумец. Виждайки тъмните петна по изгряващата над главата си луна, които му напомнили за елена, той рекъл: „Възможно ли е луната, която е толкова милостива към нещастния човек, да се е смилила и над моето еленче, знаейки, че то се е изгубило от дома и е без майка? Луната го е приютила близо до себе си, за да го защитава от страховитите лъвски нападения.”[1]

И така, сърцето изгаря, раздялата е много тежка. Тази история ми напомня една друга история за раздяла. Там участниците също разглеждат отпечатъците от стъпки, молят се на луната, изпитват болката на разлъката. Историята винаги е все същата – понякога среща, друг път раздяла. А настъпи ли непосилният момент на раздялата, започваш да говориш като луд. Опитваш да намериш следи в прахта. Гопите чувстват, че ръцете на техния любим са като две черни змии, които прегръщат така силно, че едва можеш да дишаш. Можете ли да си представите да сте в прегръдката на две черни змии. Плашещо е! Но да се изплъзнете от тази прегръдка е още по-болезнено. И луната, прословутата луна, която лее светлина за пътниците в тъмната нощ, въпреки това винаги е критикувана, че има петна по себе си. „О, тая пълна месечина е цялата в петна.” Къде е фокусът ви? В петната или в пълната луна?

Така започвате да виждате всичко като свързано с любимия си. Това е естествено. Всъщност ние именно това искаме да постигнем – Всевишният да не успява да се скрие. Как да постигнем това? Обезумейте! За да добием такъв духовен фокус върху любящите взаимоотношения с Върховния, трябва да изгубим контрол. Обаче моля ви, скъпи мои, не ме цитирайте: „Този уикенд чух, че трябва да изгубим контрол.” Защото преди да сте добили контрол, какво можете да изгубите? Няма как да изгубите нещо, ако не го притежавате. Така че, моля ви, най-напред добийте контрол. Пък после ще видим как стават нещата. Както казва Шрила Прабхупад: „Работете сега, самадхи по-нататък.” Съвсем практично.

 

[1] „Шримад Бхагаватам” 5.8.16-24

 



(из лекции Свами Тиртхи, 06.05.2017 вечером, Рила)

(продолжение с предыдущей пятницы)

 В своей импульсивной иллюзии Бхарата Махарадж говорил так:

„Увы, теперь у моего олененка не стало покровителя, а я лишился счастья и покоя. Мой ум, словно коварный охотник, вероломен и жесток. Олененок доверился мне, как чистый сердцем, благородный человек доверяется своему коварному другу, забывая о его недостойных поступках. Вернется ли мой олененок? Поверит ли он мне снова, несмотря на мое вероломство?Суждено ли мне вновь увидеть моего олененка, хранимого полубогами? Увижу ли я опять, как он, не боясь тигров и других зверей, бродит по этой роще и щиплет молодую траву?Кто знает, быть может, его уже растерзали волки или дикие собаки. А вдруг его сожрал кровожадный тигр, что в одиночку бродит по лесу? А может, на него напало стадо кабанов?С восходом солнца весь мир наполняется радостью, и лишь моя душа полна печали. Бог Солнца олицетворяет Веды, но ведь я отступил от ведических предписаний. И вот солнце уже садится, а несчастный олененок, которого поручила мне его умирающая мать, так и не вернулся.Этот олененок — словно царевич. Когда же, когда он вернется? Когда снова порадует меня своими невинными забавами? Когда прольет бальзам на мое израненное сердце? Конечно же, я растерял все свое благочестие, иначе олененок давно бы уже вернулся ко мне.Иногда, играя со мной, олененок видел, как я закрыл глаза и притворяюсь, будто медитирую. Из любви ко мне он начинал сердиться и, ходя вокруг меня, робко бодал меня своими нежными рожками. Их прикосновение было подобно падающим капелькам воды. Бывало, я раскладывал на траве куша все, что нужно для жертвоприношения, а олененок, резвясь, хватал траву своими зубками и осквернял ее. Тогда я наказывал его, отгонял прочь, и он, испугавшись, сразу прекращал играть и замирал, кроткий, как сын святого”.

После этих безумных речей Махараджа Бхарата встал и вышел из своего жилища. Увидев на земле следы олененка, он в порыве любви стал восхвалять их: „О злосчастный Бхарата, чего стоят все твои аскетические подвиги в сравнении с аскезой, которой подвергала себя Земля! Благодаря суровому подвижничеству эта удачливая планета получила право хранить на себе изящные, приносящие счастье следы, которые оставил своими нежными копытцами мой олененок. Цепочка его следов показывает мне, горюющему из-за разлуки с ним, куда идти, чтобы отыскать мое утерянное сокровище. Эти следы освящают землю, поэтому брахманы, желающие попасть на райские планеты или обрести освобождение, могут проводить здесь жертвоприношения полубогам”.

Затем Махараджа Бхарата увидел восходящую луну. Ему показалось, что темные пятна на ней своими очертаниями напоминают оленя, и он сказал: А может быть, луна, которая так милостива к обездоленным, сжалилась над моим олененком и, зная, что он остался без матери и потерял свой дом, приютила его, чтобы спасти от свирепого льва.”[1]

Итак, сердце горит, разлука очень сильна. Эта история напоминает мне другую историю разлуки. Когда участники также будут проверять следы, молиться на луну, чувствовать боль разлуки. История всегда одна и та же — иногда встреча, иногда разлука. И когда наступает этот напряженный момент разлуки, вы начинаете говорить как сумасшедший или как сумасшедшая. Затем вы пытаетесь найти следы в пыли. Гопи чувствуют, что руки их возлюбленного подобны двум черным змеям, обнимающим вас так крепко, что вы едва можете дышать. Можете ли вы представить себя в объятиях двух черных змей? Это пугает! Но когда вы выскальзываете из этого объятия, это еще более болезненно. И луна, знаменитая луна, дающая свет темной ночью путникам и которая, хотя и дает этот свет, всегда подвергается критике за наличие пятен. „Ах, эта полная луна полна пятен!” На чем вы сосредоточились, простите? На пятнах или на полной луне?

Итак, вы начинаете видеть все в связи с отношениями с любимым человеком, не так ли? Это естественно. И на самом деле это то, чего мы хотим добиться – чтобы Верховный Господь не смог спрятаться. Как этого добиться? Станьте безумцем! Чтобы достичь такого духовного сосредоточения на этих любовных отношениях со Всевышним, мы должны потерять контроль. Но, пожалуйста, мои дорогие, не цитируйте меня по этому поводу. „Я слышал на выходных, что мы должны потерять контроль”. Потому что прежде чем получить контроль – что вы можете потерять? Вам нечего терять, если у вас его нет. Итак, сначала, пожалуйста, получите контроль. И тогда мы сможем увидеть, как это работает. Как сказал Шрила Прабхупада: „Работайте сейчас, самадхи потом”. Очень практично.

[1] „Шримад Бхагаватам” 5.8.16-24

 



(from a lecture of Swami Tirtha, 07.01.2017 morning, Sofia)

(continues from the previous Monday)

 What are the symptoms of this parents’ relationship? The first is pushti – nourishment, when you feed Krishna. He can take the milk of His mother, but He is not satisfied with that. He needs more, He steals the butter also. Because milk is life, butter is love. So He is not satisfied with simply the one, He needs the other also. And He is not satisfied with what is preserved for Him, but He wants what you try to preserve for yourself. Therefore He was stealing. He went to the neighbors also, stealing the butter there. And then the elderly ladies went to Mother Yashoda complaining: “Hey, your son is very naughty! He is stealing our butter. You should do something about it. You don’t have enough butter at home?” “No, no, we have a lot! And He knows that this is preserved for Him.” But He is not satisfied with this which is preserved for Him – He wants that is preserved for us. But you cannot keep anything for yourself. Makanchor will come and take away all the stock.

So this pushti, this feeding, nourishment is a very natural and sweet feeling. A mother is always happy if she can feed the child. There is only one person who is even more satisfied – this is the grandma. Once Gurudev said to a devotee: “Ah, when you are cooking, it’s just like two grandmothers are cooking!” So this is the upgrade of mother’s love and her feeding potency. We know this on this planet Earth: you meet your grandmother and what is the first question? “Are you hungry?” So pushti – to feed, to take care – is natural.

The second one is the feeling that you want to protect Krishna. You remember, it is mentioned that with Krishna so many things happened, so Mother Yashoda is afraid. Therefore she puts all the charms on His body, all the protective magic formulas. She knows the names of God protect you, so she puts the different names on the different body parts of Krishna – just to save Him from danger. She decorates Krishna with the nyasa-mantras, touching the body. And also – this is so charming – when He lifts the Govardhan Hill, first the elderly gopas are charmed, but then they realize: ‘What if it’s too heavy? Such a small boy lifting a hill – maybe it’s too heavy for Him, so let’s help a little bit!’ And then they come with their sticks.

Let’s say these are like natural functions. But there is something more – the mutual happiness. Nanda Maharaj loves his son very much. He is very much charmed when Krishna brings his chapals, his slippers. This is a sign of the uttermost respect – when you take the slippers of someone and you bring it. Then Nanda Baba takes his son on his lap, embraces him and starts to smell the head. Have you observed that? People have this natural tendency: when they hold a kid, especially a small kid, in their embrace, naturally they poke their nose into the head. Subconsciously this loving, affectionate connection is there. There is a very nice smell there, very delicate smell – especially babies, usually they smell of milk, but this is not the smell of the milk. But actually there you can smell the crown chakra of a pure kid.

But you know, this motherly or fatherly love makes you blind. So many times it happens. When Balaram said: “Krishna had eaten earth.” Mother Yashoda said: “Ah, did You take some dust? Show me Your mouth!” And then a grand vision came to Mother Yashoda. Krishna opened the mouth and Yashoda saw all the universes there, all the elements, all the demigods, everything; she even observed herself looking into the mouth of Krishna. She thought: “Ah, it’s too much!” But then fortunately the cat hit the pot with the milk and Mother Yashoda came to her senses. She closed her eyes: “No, it’s impossible!” And when she opened her eyes, again she saw: “This is my dear little son.” If you are in this mood, you want to get rid of the divine vision. At that time you don’t need prabhu-darshan, you need your son in your life.

So this vatsalya-bhava, vatsalya mood is a mutual relationship, one of the main rasas. And just like in the human relationship this is a very relentless attitude, same in the spiritual relationships – Mother Yashoda can tolerate everything.

Also we shouldn’t forget that the gradation of the different attitudes to Krishna always contains the previous stages. For example the servitude includes the fixed consciousness of neutrality. In friendship you will find the servitude also. And all the different features and aspects of relationships are included in the vatsalya – taking care, servitude, etc.

And finally a private realization of a devotee: once Gurudev mentioned what he had seen in Navadvip, in Shridhara Maharaj’s ashram. There was an elderly couple and Gurudev inquired: “Please, tell me something about yourselves.” They said: “Ah, when we understood that you can enter into such an intimate relationship with the Supreme that He becomes like your son, you can feel like father and mother, then we decided: this is our place!” You see, we are inspired by certain attitudes, certain moods – so please, try to find your own.

 



(Szvámí Tírtha 2017. 01. 07-i szófiai reggeli tanításából)

(az előző hétfői tanítás folytatása)

 Mik az ismertetőjelei ennek a szeretetteljes szülői kapcsolatnak? Az első a pusti – a táplálás, amikor tápláljátok Krisnát. Édesanyjának a teje rendelkezésére áll, de Ő ezzel nem elégszik meg, még többet akar, ezért a vajat is ellopja. A tej az élet, a vaj a szeretet; nem elég neki csak az, ami Neki jár, a másik is kell, igazán az, amit megpróbáltok megtartani magatoknak. Ezért csent el dolgokat, s még a szomszédba is átment, hogy onnan is ellopja a vajat. Emiatt Nandagrám idősebb hölgyei elmentek panaszkodni Jasódá mamához: „A fiad nagyon csintalan, ellopta a vajunkat! Valamit tenned kell! Nincs elég vajatok otthon?” „Nem, dehogy! Rengeteg vajunk van és ezt Ő is tudja.” De nem elégszik meg azzal, ami az Övé – az is kell neki, ami mindenki másé; hogy semmit se tartsunk meg magunknak, eljön, mint Makhancsór és magával viszi az egész készletet.

Tehát ezt jelenti a pusti, táplálás, az élelem, ami egy nagyon természetes és boldogító érzés. Egy anya mindig így érez, ha szoptathatja, táplálhatja gyermekét. Nála csak egy személy boldogabb – a nagymama. Egyszer Gurudév azt mondta egy bhaktának: „Amikor te főzöl, az olyan, mintha két nagymama főzne egyszerre!” Tehát ez az édesanyák szeretetének és hogy örömmel táplálnak bennünket a még magasabb szintje. Tudjuk jól, hogy van ez, amikor találkoztok a nagymamátokkal mi az első kérdése: „Éhes vagy?” Tehát pusti – táplálni, gondoskodni – ez egy nagyon természetes folyamat.

A második ismertetőjele ennek a szülői hangulatnak, amikor szeretnétek megvédelmezni Krisnát. Emlékeztek, hogy Krisnával rengeteg veszedelmes dolog történt, ezért Jasódá mama aggódott, mindenféle varázslatot bevetett és mágikus védőmantrákat festett fel a testére. Ismerte Isten védelmező neveit és Krisna testének különböző pontjaira festette fel azokat – csak hogy megvédelmezze a veszélyektől. Njásza-mantrákkal díszítette fel a testét. Amikor felemelte a Góvardhan-hegyet – ez annyira bájos – az idősebb gópák el voltak ámulva, de aztán megértették: ’És, ha ez a hegy túl nehéz Neki? Egy ilyen apró fiúcska felemeli ezt a hatalmas hegyet – talán nehéz lehet, menjünk hát és segítsünk Neki!’ Aztán elővették a botjaikat.

Tegyük fel, hogy ezek nagyon természetes szülői reakciók. De van itt még valami – a kölcsönös boldogság. Nanda Mahárádzs nagyon szereti a fiát, teljesen el van bűvölve, amikor Krisna hozza a csappaljait, a papucsait. Ez a lehető legnagyobb tisztelet jele – amikor fogod valaki papucsát és elviszed neki. Majd Nanda Baba az ölébe veszi fiát, átöleli és elkezdi szagolgatni a fejét. Megfigyeltétek ezt? Az emberekben megvan ez a természetes hajlam, hogy amikor megölelnek egy gyermeket, főleg akkor, ha kis gyermekről van szó, természetes, hogy odaérintik az orrukat és megszagolják. Tudat alatt ott van ez a szeretetteljes kapcsolat – nagyon kellemes illata van a fejnek, különösen a kisbabáknál; általában úgy gondolják, hogy a tej illatát érzik, de ez nem az, hanem igazából ez egy nagyon tiszta gyermek korona csakrájának illata.

De tudjátok, olykor az anyai és apai szeretet elvakít benneteket. Nagyon sokszor megtörténik ez. Amikor Balarám bepanaszolta Krisnát Jasódá mamánál: „Krisna földet evett.” Ő azt kérdezte Krisnától: „Ettél egy kis földet? Na, hadd nézzek a szádba!” Majd lenyűgöző látványban volt része; Krisna kinyitotta a száját és Jasódá látta benne az egész univerzumot, az elemeket, az összes félistent és azt is látta ahogy belenéz Krisna szájába. Azt gondolta: „Óh, ez túl sok nekem!” Majd szerencsére a macska nekiment a tejesedénynek és Jasódá észhez tért. Becsukta a szemét és azt mondta: „Nem, nem, ez lehetetlen.” Majd, amikor újra kinyitotta a szemeit, megint a gyermekét látta. Ha ebben a hangulatban vagytok, akkor meg akartok szabadulni az isteni látomástól, nem prabhu-darsant akartok venni, hanem visszakapni a fiatokat.

Tehát ez a vátszalja-bháv, a vátszalja hangulat egy kölcsönös kapcsolat, egyik a fő raszák közül. Ahogyan az emberi kapcsolatainkban is ez egy nagyon fáradhatatlan hozzáállás – Jasódá mamának tolerálnia kell mindent.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a Krisnához fűződő különféle viszonyok mindig magukba foglalják az előző fokozatokat, szakaszokat. Például a szolgálói viszony magába foglalja az Istenre rögzített semleges viszonyt. A barátságban megtaláljátok a szolgálói hangulatot is. A kapcsolatok különféle sajátosságai és nézőpontjai megtalálhatók a vátszalja viszonyban – szolgálói, gondoskodó hozzáállás stb.

Végül hadd osszam meg veletek egy bhakta személyes megvalósítását: egyszer Gurudév említette, hogy Navadvípban, Srídhár Mahárádzs ásramjában volt egy idősebb házaspár és Gurudév érdeklődött felőlük: „Kérlek, meséljetek valamit magatokról.” Azt mondták: „Amikor megértettük, hogy olyan bensőséges kapcsolatba lehet kerülni a Legfelsőbbel, hogy a fiunkká válhat; érezhetjük, hogy az anyja vagy apja vagyunk, akkor mi azt éreztük, hogy ez a mi utunk, ez a mi kapcsolatunk Vele!” Láthatjátok, különféle hangulatok inspirálhatnak bennünket – kérlek, találjátok meg ti is a sajátotokat!

 



(от лекция на Свами Тиртха, 07.01.2017 сутрин, София)

(продължава от предишния понеделник)

 Какви са признаците на родителското отношение? Първият е пущи – подхранване, когато храните Кришна. Той може да взима мляко от майка си, обаче това не Му е достатъчно. Иска повече, краде и масло. Защото млякото е животът, а маслото е любовта. Затова Той не се удовлетворява само с едното, нуждае се и от другото. И не Му стига само това, което е заделено за Него, но иска и онова, което се стремите да запазите за себе си. Ето защо краде. Ходи и при съседите да задига и тяхното масло. Тогава възрастните гопи отиват при майка Яшода да се възмущават: „Синът ти е твърде палав! Краде ни маслото! Трябва да направиш нещо. Нямате достатъчно масло у дома ли?” „Не, имаме много! И Той знае, че го пазим за Него.” Обаче Той не се задоволява с това, което е запазено за Него – иска което сме запазили за себе си. Ала не можете да запазите нищо за себе си. Маканчор ще дойде и ще отнесе запаса ви.

И така, това пущи, храненето, подхранването е много естествено и сладостно чувство. Майката винаги е щастлива, ако може да нахрани детето си. Има само една личност, която е дори още по-щастлива – бабата. Веднъж Гурудев каза на един бхакта: „О, когато ти си сготвил, храната все едно е сготвена от две баби!” Така че това е още по-високата степен на майчината любов и на силата ѝ да храни. Това ни е познато и тук, на Земята: като идете при баба си, кой е първият ѝ въпрос? „Гладен ли си?” Така че пущи – да храниш, да се грижиш – е нещо естествено.

Второто е чувството, че искаш да защитаваш Кришна. Помните, разказано е колко много неща все се случват на Кришна, и затова Майка Яшода се страхува. Затова обгражда тялото Му с всякакви заклинания и защитни магически формули. Понеже знае, че Божиите имена пазят, тя слага различни имена по различните части от тялото на Кришна – за да Го предпази от опасност. Украсява Кришна с няса-мантрите, докосвайки тялото Му. А също друг очарователен случай: когато Той повдига хълма Говардхана, най-напред възрастните гопали са омаяни, но по-сетне се осъзнават: „Ами ако е прекалено тежък? Такова малко момче да повдигне цял хълм – сигурно много Му тежи, нека Му помогнем!” И го подпрели с тояжките си.

Да кажем, че това са естествени функции. Но има и още една – взаимното щастие. Нанда Махарадж много обича сина си. Той е много запленен, когато Кришна му донася чапалите, чехлите. Това е признак на най-голямо уважение – да донесеш на някого чехлите. Тогава Нанда Баба взима своя син в скута си, прегръща го и помирисва главата Му. Забелязвали ли сте това – хората имат тази естествена склонност: когато прегръщат дете, особено малко детенце, по естествен начин си врат носа в главицата му. Подсъзнателно присъства тази любяща, нежна връзка. Много хубав, деликатен аромат има там – особено у бебетата; те обикновено миришат на мляко, обаче това не е мирисът на млякото. Всъщност там можете да усетите уханието на коронната чакра на чистото дете.

Но знаете, майчината и бащината любов заслепяват. Толкова често се случва. Когато Баларам казал: „Кришна яде пръст.” Майка Яшода рекла: „О, пръст ли си ял? Я си покажи устата!” Тогава грандиозно видение се разкрило пред нея. Кришна отворил уста и Яшода видяла вътре цялата вселена, всички стихии, всички богове, всичко; видяла дори себе си как наднича в устата на Кришна. Помислила си: „Не, това е прекалено!” Тогава за щастие котката бутнала гърнето с мляко и Майка Яшода дошла на себе си. Тя затворила очи: „Не, това е невъзможно!” А когато ги отворила, отново видяла пред нея да стои просто мъничкият ѝ син.  Ако сте в това настроение, ще искате да се отървете от божественото видение. Няма да ви е нужен прабху-даршан[1], нуждаете се от своя син в живота си.

И така, ватсаля-бхава, родителското настроение, е взаимоотношение, една от основните раси. И досущ като в човешките връзки това е много всеотдайно отношение, същото е и в божествените връзки – Майка Яшода може да понесе всичко.

Също не бива да забравяме, че в тази градация на различните отношения, всяко следващо съдържа в себе си предишните. Например, в служенето се включва устойчивото съзнание на неутралността. В приятелството ще откриете и служене. А всички тези различни характеристики и аспекти на взаимоотношения участват във ватсаля – грижовност, служене и т.н.

И накрая, личната реализация на един предан: веднъж Гурудев разказа какво бе видял в Навадвип, в ашрама на Шридхара Махарадж. Там имало една възрастна двойка и Гурудев ги попитал: „Моля ви, кажете нещо за себе си?” Те рекли: „О, когато разбрахме, че можем да влезем в такава близка връзка с Всевишния, че Той да ни стане като син, че можем да се почувстваме като баща и майка, ние решихме: това е нашето място!” Виждате, всеки се вдъхновява от определено отношение, от определено настроение – затова моля ви, стремете се да откриете своето.

[1] Прабху-даршан – да видиш Бога